Családi alkoholizmus: a kollektív önámítás és önbecsapás betegsége

A mindent felülíró tiltóparancsok: „Ne beszélj, ne bízz, ne érezz!”

„Családunk szinte minden tagja valamilyen függőséggel küzdött, illetve küzd. Jellemző a rossz anyagi helyzet, annak ellenére, hogy értelmes, jó képességű emberekről van szó. A legtöbb alkohol-, nikotin- és gyógyszerfüggő. Sok nőt diagnosztizáltak a családban depresszióval, pánikbetegséggel, amiről már tudom, hogy a társfüggőség általános következménye. Függőségüket azonban tagadták. Családunkban gyakori volt a hazugság is.

Megtanultam, mikor, kinek, mit lehet, és mit nem lehet elmondani. Mindig igyekeztek mindenkinek segítséget nyújtani, jópofának tűnni, ezzel ellensúlyozták a függőségüket. Édesapám alkoholista, édesanyám mártír zerepben lévő társ- és gyógyszerfüggő” – Bea, 32 éves

A családterápiás személet szerint a család egy különálló rendszer. Hierarchikusan épül fel, így a felmenőknek erősebb szerepük van. A tagok közötti interakciók értelmében mindegyik tag hatással van a rendszerre. Így ha egy betegség kialakul, a többi tag is megérzi. Bea bevezetőjéből jól látszik, hogyan tagadja betegségét a függő személy, és hogyan asszisztál hozzá a család. Rendszerük így tudott egyensúlyban lenni hosszú éveken át.

Szerepek egy diszfunkcionális családban

„Teljes érzelmi elhanyagolásban nőttem fel. Már óvodában igyekeztem felhívni magamra a figyelmet, de jó képességeim ellenére nem tudtam kiemelkedni. Nem voltak igazi barátaim, nem szeretett hozzánk senki átjönni játszani. Ötödik osztálytól egészen középiskolás éveim végéig a bűnbak szerepet vettem fel: sok probléma volt velem, romlottak a tanulmányi eredményeim és balhés bandákhoz csapódtam. Ezzel sikerült kitűnni. Bele is ragadtam. Nagyon vágytam a szeretetre, jó érzékem volt ahhoz, hogy megfigyeljem, kinek mire van szüksége, és milyenné kell válnom ahhoz, hogy kedveljenek. Ezerféle arcom volt, sokszor kerültem ellentmondásba, hazugságokba.

Saját családot alapítva pedig felvettem a megmentő szerepét. Apukám alkoholizmusával én akartam megküzdeni, olyannyira, hogy férjemet, kislányomat is elhanyagoltam.”

Sok otthon a konfliktus, és nem ritkán azzal vádolják magukat, hogy ők a felelősek a kialakult helyzetért. Paradox módon kevés figyelmet kapnak, érzelmi és fizikai értelemben is elhanyagoltak, de ha valami zűr történik velük, a környezet legtöbbször felnagyítja, törekedve arra, hogy ne az alkoholizmusról kelljen beszélni, hanem a fedőtörténetek kapjanak figyelmet. Így tud tovább élni és erősödni a kollektív tagadás. A kisgyermek tudattalanul szerepeket vesz fel ebben a rendellenes helyzetben: ő lesz a család hőse, akivel mindig minden rendben van, aki jól tanul, és közvetíti a külvilág felé, hogy „jól működik” a család. Netán bűnbak lesz, aki sorozatos balhéival vonja magára a figyelmet, esetleg ő az elveszett gyermek, a jó gyerek, aki néma marad, nincs vele gond, hisz alig érzékelhető, hogy egyáltalán létezik.

Tovább terjedő függőségi mintázatok

„Középiskolai éveimet korai és intenzív szexuális élet jellemezte. Fizikai fájdalmat okozott, ha elhagyott egy fiú, azonnal kellett egy másik, bármi áron.”

A függőségek alapja egyfajta erős lelki-érzelmi hiányállapot, ahogyan Bea történetéből is láthatjuk. A hatalmas űrt nem gyógyítani, hanem „betölteni” igyekeznek. A serdülő évek alatt már intenzíven ismerkednek a különböző kémiai szerekkel, függő viselkedésmódokkal, ekkor még váltogatják őket, nem egyértelmű, hogy melyik lesz a fő szerük. Sokan megfogalmazzák, hogy nem szeretnének a szüleikhez hasonlókká válni. Az elhatározás nem elég, sőt kevés. Krízishelyzetekben együttesen lépnek működésbe az öröklődött minták és a tanult viselkedésformák.

„Napi szerhasználó lettem én is. A nikotin és a kávé 14 éves koromtól volt jelen az életemben. Alkoholt heti rendszerességgel fogyasztottam hétvégi bulik alkalmával, kontroll nélkül (nyári szünetben hétköznap is!). Elkezdtem kombinálni nyugtatókkal. Később jött a fű és a szintetikus drogok.

16 évesen volt egy öngyilkossági kísérletem, és 18 éves koromra teljesen tönkrementek a kapcsolataim. Éreztem, hogy nem jó irányba haladok. Gyorsan éltem és sokat, kiéltem az életem. Vágytam a változásra, de nem tudtam, hogy mi a megoldás. Új családot, új életet akartam, hogy mindent másképp csinálhassak. Jött egy fiú, aki szintén alkoholista családból származott. Nagy egymásra találás volt. A férjem lett, és született egy közös kislányunk is. Házasságunk ideje alatt már nem használtam drogokat, bulikban viszont nem normális módon ittam. 13 éven át nyugtatókat szedtem, amit öngyilkossági kísérletem után pszichiáter írt fel. Ha krízishelyzet jött, nem tudtam, hogy mi a megoldás.”

Bea történetének folytatásáért lapozz!

„Mindig a szüleimet okoltam aktuális problémáimért. Szerettem volna másképp élni az életem, de belém égtek a családi minták. Ebben az időszakban kezdtem el az Alkoholista szülők felnőtt gyermekeinek (ACA) csoportjában dolgozni magamon. Sokat segített az elfogadásban és a szülőkről való leválásban. Megértettem, hogy én nem küzdhetek a szüleim helyett. Lehet, hogy apukám soha nem józanodik ki, anyukám pedig nem fog kitörni abból a szörnyű mártírszerepből, amivel érzelmileg zsarolja az egész családot. Igyekszem a játszmákba nem belemenni. Az ő betegségüket inkább a mi betegségünknek tekintem: a függőség családi betegség. Én csak magamon tudok változtatni, ezt megtanultam.”

A rendszerszemlélet értelmében ha az alkoholista család egyik tagja kilép a tagadásból, és felvállalja a valóságot, az felborítja a fennálló egyensúlyt. Nem feltétlenül kell a szülők közül valakinek lépnie, lehet az a gyerek is. Bea egyrészt professzionális segítőtől (pszichiáter), másrészt önsegítő csoporttól (Alkoholisták felnőtt gyermekei) kért segítséget. Utóbbiban nincs hivatásos segítő, hanem sorstársak találkoznak, és megosztják egymással tapasztalataikat. A kétfajta segítség együtt igazán hatékony lehet, de a változás, a felépülés így is hosszú időt vesz igénybe.

Függő vagyok én is?

Beismertem a saját függőségemet. Újabb segítségkérésre volt szükségem. Elmentem egy addiktológushoz, akinek elmondtam mindent. Közölte, hogy a függőség már kialakult nálam tinédzserkorban, és később a gyógyszerek szedésével csak szert váltottam. Ha nem tartom a teljes absztinenciát, akkor ugyanoda jutok, ahova a család többi tagja. Egy folyamatosan előre haladó betegségről van szó, amit csak megállítani lehet, kigyógyulni belőle nem.”

Sokan pszichés zavarokkal küzdenek, felnőttkorukra pszichiátriai diagnózist is kapnak. Jelentős részük pedig maga is szerhasználóvá válik. Kérdés az, ki, mikor éri el a mélypontját, és mit tekint annak. Bea számára a sorozatos lerészegedések kapcsán megtapasztalt kontrollvesztés, a bűntudat és a gyermeke előtt érzett szégyen már elég volt. Az ő érzékenysége – a családi előzmények miatt – fokozott volt. Sok fiatal szerhasználót azonban még az évekig tartó hazardírozás jellemez, és mélypontjaik már nem „csak” lelki, hanem anyagi veszteségekben és fizikai betegségekben is megnyilvánulnak.

A felépülés évei

„Ma teljes absztinenciában élek. Nem használok semmilyen tudatmódosító szert. Másfél éve heti két alkalommal járok egy önsegítő csoportba, ahol felépülő szerfüggőkkel együtt dolgozunk magunkon. A legnagyobb dolog, amit tehettem, hogy segítséget kértem. Van szponzorom, egy józanságában nálam 'idősebb' nő társam személyében. Igyekszem spirituálisan is fejlődni: a szereket, a manipulációt és a kontrollálást lecseréltem és átadtam egy Felsőbb Erőnek. Kislányomnak sokat beszélek a függőség betegségéről, nem tabu az alkoholizmus és a spiritualitás. Bízom benne, hogy neki nem kell elvesztenie önmagát, hisz ő már a megoldásban szocializálódik.

Sikerült a társadalom hasznos tagjává válnom. Első diplomás lehetek a családban. Kiváló munkahelyem van, jól keresek. Építjük a férjemmel a közös életünket, igyekszünk lelkileg és érzelmileg együtt is fejlődni, nem a gyerekkorból hozott minták alapján reagálni, józanul cselekedni.”

A felépülés első állomása a szerhasználat abbahagyása. Az absztinencia elérése. A tartós józansághoz azonban teljes személyiségváltozásra van szükség, mely az önsegítő csoportok segítségével sikerrel meg tud valósulni. Pozitívum, hogy egyre többen vannak a ma fiatalok közül, akik az absztinenciát választják, és józanul szeretnének élni. Bea élete jó példa lehet mindenki számára. Sok sikert, boldog józan éveket kívánunk neki!