"Oly távol vagy tőlem, és mégis közel..." – Társas magány a karanténban

Talán helyesebb volna épp fordítva fogalmazni, mint Bródy János és Szörényi Levente sokunk által ismert István a király című rock operájának soraiban, hiszen ezekben a napokban, hetekben sokan élnek úgy, hogy közel vannak egymáshoz fizikailag, de érzelmileg, lelkileg még talán sosem voltak ennyire távol.

Apuka, anyuka (férj, feleség, barát, barátnő...) a számítógépnél ül, és dolgozik, belefeledkezve a munkahelyi feladatokba. Örül, hogy még egyáltalán van munkája, ezért igyekszik mindent megtenni, akár erőn és munkaidőn felül is azért, hogy meg is maradjon. Egyiküknek vagy akár mindkettejüknek idegen még az otthoni munkavégzés, eddig az irodában dolgoztak: elmentek korán reggel, majd délután, este hazaértek. Most otthon kezdik, folytatják és fejezik be a munkát minden nap. A főnökük számára is új ez a helyzet, mindig is idegenkedett attól, hogy megengedje a távmunkát a beosztottainak, mert úgy gondolta, arra fogja használni a munkaidőt, hogy lógjon, szórakozzon, ügyeket intézzen, házimunkát lásson el, szóval bármi mást, mint a munkáját végezze. Ha nem látja a dolgozót, akkor nem hisz benne, hogy dolgozik. De most muszáj elhinnie, mert mindannyian félnek a vírustól, így beleugrottak ebbe a munkavégzési formába.

De hogyan?! A főnök inkább több feladatot ad, mint "békeidőben", hogy biztos kitöltse a munkaidőt. Rendszeresen ellenőriz: napi jelentést kell írni a napközben végzett munkáról, rendszeresen jelentkezni kell telefonon, emailben, videókonferencián keresztül. A dolgozók pedig megtesznek mindent, amit a főnök elvár, mert úgy gondolják, nincs más választásuk, tűrni kell. Ráadásul ők sem tudják, hogyan kellene elválasztani a munkát a magánélettől, különösen úgy, hogy a kettő most ugyanabban a légtérben történik. A konyha, a nappali, a háló most egyben iroda is.

Ráadásul mindannyiuknak hiányzik a munkakapcsolat adta személyes kapcsolódás, a családon kívüli emberi kapcsolatok, beszélgetések, visszajelzések. A munkahely ugyanis, többek között, az érzéseink és a gondolataink másokkal való megosztásának egyik legfontosabb helyszíne.

Ehhez jön még a háztartási munkák megnövekedett mértéke, többet kell főzni, mosogatni, takarítani, mosni. A fertőtlenítés, a hiánycikkek és az időkorlátok miatt külön projektet jelent a bevásárlás.

• félünk, hogy elveszítjük az állásunkat és nem lesz miből megélnünk
• félünk, hogy mások elvesztik a munkájukat és ez komoly gondokat okoz a gazdaságban, ami ránk is visszahat majd
• félünk attól, hogy elkapjuk a vírust
• félünk, hogy a párunk, gyerekünk, szüleink, nagyszüleink, szeretteink elkapják a vírust
• félünk a bizonytalanságtól

Eddig annak is örültünk, ha az ébren töltött időnkben napi 4-5 órát találkoztunk. Különösen nehéz, ha eddig is voltak konfliktusaink, vitáink és eltávolodtunk egymástól. Ilyenkor felerősödik bennünk, mit nem szeretünk a másikban, mi idegesít benne, miben más, mint mi vagyunk, mi mindent csinál másképp, mint mi csinálnánk, és már azon is összekapunk, hogy hogyan néz ránk, szól hozzánk vagy épp ránk se hederít a másik.

Elkezdünk egymással játszmázni, mert nincs meg/kevés köztünk az őszinteség, a közelség, a figyelem, az elfogadás, a türelem, a gyengédség: egyszóval az intimitás!

Hogyan szerezhetjük vissza vagy őrizhetjük meg?

1. legyünk empatikusak, adjunk elfogadást, megértést! Fogadjuk el, ha a másiknak rossz kedve van és igyekezzünk megvigasztalni. Ne bagatellizáljuk el az érzéseit és ne akarjuk túllicitálni!
2. figyeljünk oda egymásra, tiszteljük a másikat! Ha kér tőlünk valamit, hallgassuk meg! Nem kell feltétlen egyetértenünk, de hallgassuk végig és keressünk közös nevezőt!
3. fejezzük ki a szeretetünket, vegyük észre, ha a másiknak, és saját magunknak is, erre van szüksége! Egy kérdés az online megbeszélés után a párunknak vagy egy online tanóra után a gyerekünknek, hogy milyen volt, vagy egy beszélgetés arról az ebédnél, vacsoránál, hogy hogyan érzik magukat, mire volna szükségük, csak napi néhány percet és egy kis odafigyelést igényel.
4. segítsünk egymásnak, támogassuk egymást! Osszuk fel az otthoni feladatokat, vonjuk be a gyerekeket is! Ne legyenek egyenlőtlenségek a terhekben!
5. legyen napirendünk! Az iskola, a munka eddig adott napirendet, és ezáltal ritmust és kiszámíthatóságot, biztonságérzetet. Ne hagyjuk, hogy a gyerekek sokáig maradjanak fenn este, még ha nincs is kora reggel órájuk és ne maradjunk egész nap pizsamában, még ha nincs is videókonferenciánk és nem megyünk sehova.
6. legyen időnk magunkra és hagyjuk, hogy a párunknak, a gyerekeinknek is legyen szabadidejük, "én-idejük"! Akár ehhez is létrehozhatunk egy napirendet, heti menetrendet, közösen, egyetértésben.
7. legyen időnk egymásra! Ha be kell járnunk dolgozni, írjunk egy üzenetet napközben a párunknak, hogy hogy telik a napja? Ha otthon vagyunk, üljünk le együtt ebédelni, vagy reggel reggelizzünk együtt, csak kettesben. Este is szánjunk legalább napi 15-20 percet egymásra.
8. beszélgessünk! Persze, nem mindegy, hogyan tesszük!

Talán mindegyik teendő alapja, hogy tudjunk és akarjunk beszélgetni egymással. De milyen hibákat követünk el?

• A igazunkat hajszoljuk! Meg vagyunk győződve arról, hogy CSAK nekünk lehet igazunk, és „körömszakadtáig" ragaszkodunk hozzá.
• A hibáinkat nem ismerjük el, sőt, helyette a másikat vádoljuk, kritizáljuk, visszatámadunk, a másik fél problémáját bagatellizáljuk.
• Nem hallgatjuk meg a másikat, azonnal védekezünk vagy visszatámadunk, ha valamivel nem értünk egyet, vagy ha kritikát hallunk.
• Nem figyelünk a másikra, azzal vagyunk elfoglalva, hogy gyűjtsük az érveinket! Ha az érveink nem győzik meg a másikat, agresszívak vagy sértődöttek leszünk.
• Nem a viselkedését, hanem a személyét bíráljuk.
• Megvetést mutatunk, a másik iránti tiszteletet megvonjuk, gúnyosan, cinikusan, sértegetve kommunikálunk.
• Egyáltalán nem kommunikálunk, elzárkózunk, levegőnek nézzük a másikat.

Hogyan csináljuk jól?

1. Kezdjük a beszélgetést egy ítélkezés-, kritika-, feltételezésmentes megállapítással. Ha a másik kezdeményez, hallgassuk végig!
2. Fejezzük ki saját érzésünket a helyzet kapcsán, a másik bírálata, hibáztatása nélkül. Majd kérdezzünk rá partnerünk érzéseire. Legyünk rá őszintén kíváncsiak és fogadjuk el, amit érez és amit mi érzünk.
3. Fejezzük ki saját szükségletünket a helyzet kapcsán, majd kérdezzünk rá partnerünk szükségleteire. Fejtsük meg, mi az, ami igazán fontos számunkra és az ő számára? Biztonság, pihenés, támogatás, szeretet, elfogadás, nyugalom...?
4. Fogalmazzunk meg egy konkrét, teljesíthető, egyértelmű kérést a másik felé, és kérdezzünk rá, ő mit kér tőlünk, ő hogyan szeretné rendezni, megoldani a helyzetet?

Ez az erőszakmentes kommunikáció 4 lépése, amit ha gyakorlunk rendszeresen, fejleszti az érzelmi intelligenciánkat, segít korrekt kritikát adni, tényszerű megfigyeléseket tenni az adott helyzetre, megtanít fogadni a kritikát önvád és visszatámadás nélkül, képessé tesz nemet mondani, mikor kell, egyszóval általa visszaszerezhetjük az igazi őszinte beszélgetéseket közöttünk, az igazi intimitást.

Ha van egy kis időtök a karantén idején, olvassátok el Marshall Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak című könyvét vagy nézzétek meg videóimat a témában a Facebook oldalamon!

Empátiában, intimitásban és beszélgetésekben gazdag, egészséges napokat kívánok nektek!