Eldöntheted, milyen színű cipőt húzol, de a többi döntésed vajon rajtad múlik-e…?

Többféle megközelítés létezik a témában, de konkrét kísérleteket is folytattak, hogy kiderüljön, mi is az igazság. Benjamin Libet, egy amerikai pszichológus kísérlete korszakalkotó volt a szabad akarat kutatásában. Munkatársaival arra kérték a kísérleti személyeket, hogy gyors, hirtelen mozdulattal hajlítsák be az ujjukat vagy jobb csuklójukat. Teljesen spontán, mindenféle tervezés nélkül. Volt mellettük egy másodperc alapú óra, ez alapján kellett beszámolniuk arról, mikor határozták el, hogy végrehajtják a mozdulatot és mely pillanatban indult meg a cselekvés. Mindeközben EEG vizsgálattal figyelték az agyhullámaikat. A kísérlet megdöbbentő eredménnyel zárult: az EEG által mért készenléti potenciál 350 milliszekundummal előzte meg az elhatározást és 500 msec-al a cselekvést. Tehát egy spontán végrehajtott cselekvés kezdeményezése még azelőtt elkezdődik, hogy erről az egyén tudatos döntést hozna.

A szabad akarat más szempontból is vitát kavar. Sokan abban az illúzióban élnek, hogy ők tudatosan döntenek dolgokról. Eldöntik, milyen színű cipőt vesznek fel aznap, mit fognak ebédelni, kérnek-e paradicsomot a salátába és melyik férfival vagy nővel mennek el randizni. De belegondoltunk abba valaha, hogy döntéseink mögött milyen tudatalatti folyamatok állnak? Ha nagyon utálunk egy színt vagy ételt, nagyon könnyen meglehet, hogy gyerekkorunkban ért minket egy trauma azzal kapcsolatban, ezért van az, hogy rá se bírunk nézni.

A párkapcsolat tipikus példája annak, hogy bár azt hisszük, mi választjuk partnereinket, valójában a tudatalattink csapdájába esünk. Hányszor fordult már elő, hogy egy férfi illetve nő olyan párt választott magának, mint az édesanyja vagy édesapja? Az ember mindig a biztonságra törekszik, így nagy eséllyel választ olyan párt magának, akivel ugyanazt élheti meg, mint gyerekkorában a szüleivel. Azért választja, mert ismerős a számára. Az alkoholista szülők gyermeke gyakran választ alkoholista párt magának, a nárcisztikus szülő gyereke pedig nárcisztikusat. A legtöbb esetben nem csak egyszer követjük el ezt a hibát, hanem többször és nem értjük, miért történik meg velünk újra meg újra ugyanaz. Miért vonzódunk olyan emberekhez, akikről már messziről tudjuk, hogy bántani fognak minket? Azért, mert nem nálunk van a labda, a tudatalattink már rég meghozta a döntést.

Az sem rajtunk múlik igazán, melyik ember szimpatikus a számunkra és melyik nem. A másik ember mindig csak tükröt tart a számunkra és ahogy mi reagálunk rá, az már csak rólunk szól. Ahogy a buddhisták mondják, minden pillanat üres. Mindig a mi fájdalmunk, a mi sérülésünk határozza meg, milyen tartalommal töltjük fel. Az az egy biztos, ha egy ember nagyon erős reakciót vált ki belőlünk, akkor bizony dolgunk van vele, tanulhatunk tőle magunkról.

A leírtak alapján nem igazán van szabad akaratunk, mert legtöbbször a tudatalattink határozza meg, milyen döntéseket hozunk. És akkor még nem is beszéltünk a karmáról, bolygóállásokról, előző életekről. Már amennyiben valaki hisz ezekben. Arról viszont szabadon dönthetünk, hogy megismerjük tudatalatti mechanizmusainkat, megfigyeljük érzéseinket cselekvés és döntés közben. Ha nem is nagyon van beleszólásunk abba, hogy mit miért érzünk és mit választunk, azt legalább megtudhatjuk, mi a tudatalattink mozgatórugója.