A középkori hóhérokat bordélyházak és lepratelepek közelébe száműzték

Az igazi feladatuk azonban az volt, hogy biztosítsák a kivégzések zökkenőmentes lebonyolítását. Sőt, van valami, amit igazán kevesen sejtenek, hogy a hóhérok részt vettek az életmentésben is. Azonban a középkor társadalmában a szakmájuk egyfajta számkivetettséggel is járt, és az emberek gyakran a társadalom perifériájára száműzték a hóhérokat. Annak ellenére, hogy ez a munka magas fizetséggel járt, kevés jelentkező kívánta megmérettetni magát.

A hivatás egyébként gyakran apáról fiúra öröklődött. Az északi országokban olyannyira nehéz volt munkaerőt találni, hogy a bűnözők és halálraítéltek köréből kezdtek toborozni.

A hóhérok munkája mindenki számára láthatóvá vált, hiszen a felbérelt munkavállalóknak nagyon gyakran levágták az egyik vagy mindkét fülét, a homlokukra égetett jel mindenki számára nyilvánvalóvá tette, hogy mivel foglalkoznak. A hóhérok, bármilyen meglepő is, de rosszul viselték a munkájukkal járó közmegvetést, és néha dacból is komolyan vették és igyekeztek minél jobban teljesíteni a feladataikat.

Németországban a hivatásos hóhérok helyett az áldozat legidősebb férfi családtagját bízták meg az alkalmi feladattal, hogy végezzen rokona gyilkosával. A hóhérok egy időben főként a városfalakon kívül vagy a falu határában éltek, teljesen elszeparáltan a többi lakostól. Voltak olyan időszakok, amikor a településen belül lakhattak, viszont házaik szándékosan bordélyházak, lepratelepek és hasonló helyek szomszédságában helyezkedtek le. A szolgáltatásaikra a városnak nagy szükségük volt, de ezeket az embereket még polgárjogok sem illették meg, hiszen a tisztes polgárokkal közös asztalnál sem étkezhettek.

A hóhérok és családjaik így más hóhérokkal és azok családjaival éltek társas életet, nem csoda tehát, hogy egymás között házasodtak, és hogy ez a szakma az ő köreikben öröklődött tovább, és szállt apáról fiúra. „Hóhérdinasztiák" alakultak, amelyek egész Európára jellemzőek voltak a középkor során. E „dinasztiák" létrejötte tovább erősítette a köztudatban megjelenő negatív képet is: az ilyen családba született fiúk „bennragadtak" a bakói munkakörben, mivel kevés egyéb lehetőségük maradt.

A társadalmi megvetés ellenére a hóhérok gyakran jó körülmények között éltek, sokszor járták az országot, és azokon a településeken próbálkoztak, ahol a hivatásuk hiányszakmának számított. Tudták, hogy az ilyen helyeken busás összeg ütheti a markukat. Megbízóiktól sokszor kivégzés utáni fejpénzt kértek, ami évi ötven-száz kioltott ember életében egy kereskedőnél is gazdagabbá tette őket.

A hóhérok nem napi nyolc órában dolgoztak, így emellett a munka mellett még arra is volt idejük, hogy mellékkereseti lehetőségeket találjanak maguknak, így még több pénzre tehettek szert. Az egyik legnépszerűbb mellékállás az elhullott álattetemek begyűjtése, amelyeknek szőrét, bőrét és csontjait jó pénzért eladták az iparosoknak. A hóhérok olykor - bármilyen furcsán is hangzik - de orvosként is megállták a helyüket, hiszen munkájuk során anatómiai és sebészi ismeretekre is szert tettek. A kivégzések lebonyolításához alaposan ismerniük kellett az emberi testet, másrészt pedig az ő feladatuk volt a beteg elítéltek kezelése, akiket a törvények szerint a lehető legépebb állapotban kísérték a vesztőhelyre.

A jól képzett hóhérokat a környékbeliek akkor hívták, ha orvosi segítségre volt szükségük, de nem volt a közelben szakember, vagy drágának bizonyult. Egy 17. századi német hóhér, Franz Schmidt feljegyzései alapján mindössze 400 embert végzett ki, ugyanennyit kínzott meg, de több, mint 15 ezer embernek nyújtott orvosi segítséget - a megbélyegzés ellenére valójában sokkal gyakrabban segített a polgároknak, mintsem kioltotta volna az életüket.

Ez is érdekelhet: A hóhéroknál műveltebb ember és jobb orvos is csak kevés akadt