Babonából, a mágikus erők miatt díszítették egykor a karácsonyi asztalt

Nagyszüleink a legszentebb ünnep előtt nem az ajándékok beszerzésével, a vásárlással töltötték az idejüket. Nem idegeskedtek azon, mit fognak adni, hogyan csomagolják be a meglepetéseket, és nem görcsöltek annyit a menüsoron sem. Számukra az adventi időszak ezek nélkül is sok teendővel járt, és karácsony napján sem tétlenkedtek.

Családonként, falunként és tájegységeként is eltérő szokások szerint bonyolították az ünnepi étkezést. Egy azonban közös ezekben, mégpedig az, hogy

Advent utolsó napján, december 24-én ugyan nem volt szabad dolgozni, mégsem henyéltek. A téli asszonyi ünnepeken és egyházi napokon kivételt jelentettek a kisebb háztáji munkák, a sütés, főzés és a takarítás. Sok készülődéssel járt a karácsonyi vacsora, különösképpen az asztal feldíszítése. Ezt azonban közel sem úgy kell elképzelni, ahogy a ma embere teszi! Mindennek, ami a karácsonyi asztalra került, megvolt a funkciója, mágikus ereje.

Szenteste volt az egyedüli alkalom, amikor leterítették az asztalt, erre a célra tájegységenként eltérő módon egyszerű vagy éppen díszes anyagot használtak. Mielőtt leterítették volna, a gazda szénát hozott és gyertyával a kezében háromszor megkerülte az asztalt, ezután ráfektette a szénát, majd erre került az abrosz. A terítőt karácsony után levették, és a bő termés érdekében később vetőabroszként használták, de azzal takarták be a beteget is.

A gazda nemcsak az asztalra, hanem az alá is rakott a szénából. Ennek azért volt jelentősége, mivel Jézus is ebben született, így a hiedelem szerint a karácsonyi vacsora során varázserőt kap az asztal alá helyezett széna. Ezt az ünnepek után kivitték a jószágokhoz, abban a hitben, hogy egészségesek, termékenyek lesznek tőle.

Az asztalt gyümölcsök és magvak díszítették; alma, szőlő, dió és sült tök is került rá, ezekből a vacsora előtt szemezgethettek a családtagok. Néhol az asztalra fértek még a szerszámok, házi eszközök is, azzal a céllal, hogy a munkában is szerencséjük legyen a következő esztendőben. Ugyancsak ezért tettek ki egy vekni kenyeret vagy egy egész kalácsot, hogy jövőre is mindig jusson belőle. Előfordult, hogy az asztal alatti szalmába egy kosárba takarmányt öntöttek, amit később a tyúkoknak adtak, hogy az így mágikus erőt kapott magoktól jobban tojjanak.

Ezután kerülhetett sor az étkezésre, ám ennek is régre visszatekintő menete volt. Legelőször mézbe mártott fokhagymát ettek, aminek egészségmegóvó hatást tulajdonítottak. Hagyománya volt az almaevésnek is. A gazda fogott egy gyümölcsöt és azt annyi cikkelybe vágta, ahányan az asztal körül helyet foglaltak. Mindenki kapott egy gerezdet, hogy jövőre is összetartson a család: ha valaki eltévedne, az almára gondolva hazataláljon.

Tájegységenként változó, milyen ételekből állt a vacsora, az viszont közös volt bennünk, hogy az alapanyagoknak is varázserőt tulajdonítottak. A hal, alma, dió, méz, aszalt gyümölcsök, ostya, túró, mák, lencse, bab, tök és a fokhagyma a főfogásokban is kiemelt szerephez jutott. Hasonló megfontolásból ették a hüvelyeseket és a szemes ételeket, mint újévkor: a bőség reményében. Sokféle fogást készítettek, a családtagoknak mindenből csipegetniük kellett egy kicsit.

A vacsora során keletkezett morzsát megőrizték, ugyanis ennek is varázserőt tulajdonítottak. Kidobni nem volt szabad, csak elégetni, mivel a füstje hatásos volt rontás ellen, de úgy vélték, egyes betegségeket is meggyógyíthatnak vele. Nemcsak az embereknél, hanem az állatoknál is használták ezt a praktikát, a karácsonyi vacsora morzsájával füstölték például a tehén tőgyét ellés után.

Ezekből a népszokásokból, babonás varázslatból mára nem sok maradt fenn: a ma embere főképp az ételekben, a bőségtől roskadozó ünnepi asztalban őrzi az ősök hagyományait.