Ha az élet citrommal kínál, készíts belőle limonádét! Gondolatok a fogyatékkal élők világnapján

A társadalom és benne minden jóérzésű ember abban hisz, és azon munkálkodik, hogy minden állampolgárnak, így a fogyatékossággal élő embertársainknak is lehetőségeket és esélyeket teremtsen a segélyek és a sajnálkozás helyett. Mint ahogy Naoki Higashida is mondja: Minden emberi lény, akár fogyatékos, akár nem, igyekszik képességei legjavát nyújtani, és ha boldogságra törekszik, meg is fogja lelni a boldogságot.

Ahogy a világ és benne az egyén is fejlődik, úgy fejlődik és növekedik a tudat és a tudatos közösség ereje is. Az élet- és munkahelyvédelem egyre fontosabbá vált, ezért hála és köszönet jár mindazoknak, akik kiállnak e nemes ügy mellett, akiknek fontos az elfogadásra irányuló figyelem hangsúlyozása. A fogyatékossággal élő és megváltozott munkaképességű emberek foglalkoztatási rátája 2010-ben 18 százalékos volt, ez 2020-ra jelentősen, 44 százalékra emelkedett. 2010-ben mintegy 60-70 ezer megváltozott munkaképességű embernek volt munkája, mára már több mint 155 ezer személy dolgozik.

Az igazságos világba vetett hit miatt a többség bűnösebbnek vélte fogyatékos embertársait, mint az épeket. Különben ugyanis ártatlanul szenvednének, ami nyugtalanítólag hat a lelkivilágra, mivel elveszi azt a hamis biztonságérzetet, hogy ez vele nem történhet meg, mivel mindenki jónak látja magát.

Jó, ha tudjuk, mit nevezünk fogyatékosságnak. Egyáltalán, mikortól válik egy személy fogyatékkal élővé? Hol kezdődik a fogalma? A Wikipédia szerint a hivatalos meghatározás így definiálható:

Ez a hiedelem még ma is tartja magát, különösen a harmadik világban. A középkorban gyakran büntettek csonkítással, és ez tovább erősítette az előítéleteket, habár a legtöbb fogyatékossággal élő a háborúban szerezte sebesüléseit. A ma a fogyatékosság szinonímájaként használt fogyaték katonai műszó volt: a készletek megfogyatkozását jelölte.

Érdekes és egyben elgondolkodtató az a gondolatsor, melyet A.J. Christian fogalmazott meg:

Micsoda embereket ismerhettünk meg az elmúlt évek, évszázadok során, akik fogyatékosságaiktól függetlenül, mit sem törődve hiányosságaikkal, hatalmas célkitűzéseket követve érték el sikereiket. Sokszor magasabbra törtek, mint egészséggel élő társaik. Az egészség és az egész is, mint olyan relatív. Ezt a filozófiát sokáig taglalhatnánk és izgalmas is lenne, de most inkább mutatunk néhány kiváló példaképet.

Jan Zizka világtalansága ellenére elvezette csapatait, Kinizsi Pál pedig némán és fél oldalára lebénulva is kilovagolt a törökök ellen. Ennek ellenére a hátrányos megkülönböztetések mégis gyakorta előfordultak, például az ókori Rómában, ahol a siketek csak végrendeleti úton örökölhettek. Ennek okán könnyebben sodródtak a társadalom peremére, és ha mégsem, akkor sem volt megoldott a beilleszkedésük az épek közé.

Aztán itt van egy fantasztikus élő példa: Sudha Chandran egy Chennaiban, Dél-Indiában élő család gyermekeként látta meg a napvilágot. Egy Mumbaiból Chennaiba hazafelé vezető úton történő baleset következtében jobb lábát amputálni kellett. Műlábat kapott és e komoly "hiányosság" ellenére az Indiai-félsziget egyik legkiválóbb és legismertebb táncosává vált. Szerte a világon hívják a mai napig is előadásokra, sorban kapja a felkéréseket. Számos díjjal tüntették ki, és világszerte szerepelt különböző gálákon, eseményeken.

Vincent Van Gogh, világhírű flamand festő depressziótól szenvedett: 1889-ben beutalták egy pszichiátriai klinikára. Betegsége az idők során egyre súlyosabbá vált, és 1890. július 27-én, 37 éves korában a művész mellbe lőtte magát. Két nappal később meghalt. Ezek voltak utolsó szavai: "a keserűség örökké tart". Az elmebaj, bár nagyon megkeserítette a festő mindennapjait, ennek ellenére mégis örökérvényű üzenetet hordozó műveket hozott létre.

Ludwig van Beethoven 1796-ban kezdte elveszíteni a hallását. Betegsége ellenére belevetette magát a munkába és megalkotta legkiválóbb zeneműveit. Beethoven legjobb munkái a teljesség igénye nélkül: a Kilencedik szimfónia, az Ötödik piano concerto, a Hegedű concerto, a Kései kvartettek, a Requiem és a Missa Solemnis. Mindezeket a csodákat annak ellenére sikerült megalkotnia, hogy életének szinte az utolsó 25 évében teljesen siket volt.

Frida Kahlo, a neves mexikói festőnő, aki meglepő festményeivel vált világhírűvé, melyek többsége fájdalmát és bánatát tükröző önarckép.. Ő volt az első 20. századi mexikói festő, akinek művét egy nemzetközi múzeum megvásárolta. Frida hatéves korában bénult le, aminek következtében jobb lába vékonyabbá vált, mint a bal, így a festőnő hosszú, színes szoknyákat viselt, hogy leplezze hiányosságát. Erős a gyanú, hogy Frida spina bifidával, azaz nyitott gerinccel jött a világra, amely egy veleszületett betegség, és befolyással lehet mind a gerinc, mind a láb fejlődésére.

Száz szónak is egy a vége: a hiányosságainkat sokszor az előnyünkre fordíthatjuk, és ahogy Dale Carnegie is mondta: