Kevés tudás, nagy mellény - A Dunning-Kruger effektus

Helyzetet megítélni, döntést hozni sokféleképpen lehet, de ami biztos, hogy előtte érdemes a lehető legtöbb információt begyűjteni a tisztánlátás érdekében. Minden szempontot nem fogunk tudni figyelembe venni, mert az információk egy része nem lesz elérhető, vagy nem találunk rá, és a megszerzettek között lesznek olyanok, melyek a szívünknek kedvesebbek - az érzelmeink is befolyásolják a döntéseinket, azokét is, akik ezt tagadják.

Kishitűség Vs. elfogultság

Az emberek szeretik magulat szebbnek, jobbnak, okosabbnak, ügyesebbnek gondolni, mint amilyenek a valóságban: általában jellemző, hogy sokkal többre értékeljük magunkat, de főleg a tudásunkat, mint amennyit az valóban ér. Elfogultak vagyunk önmagunkkal szemben, ez emberi tulajdonság, nincs mit szégyellni rajta. Ám vannak, akik ebben is túlzásba esnek. Számtalan valós szituációban megfigyelhető - és mindannyian megfigyeltük már saját ismeretségi körünkben is -, hogy bizonyos embereket a kevés ismeret nem akadélyoz meg abban, hogy kvázi szakértőként mondjanak véleményt, hozzanak döntéseket, kinyilatkoztassanak. Az influenszerek, azaz véleményvezérek korában ez már mindennapos. És itt jön a képbe az a bizonyos...

Dunning-Kruger hatás

Más néven kompetencia-illúzió, ami azt jelenti, hogy minél kisebb tudással, képzettséggel, információval rendelkezik valaki egy adott területen, annál magabiztosabban gondolja az ellenkezőjét, vagyis azt, hogy ért hozzá.

Ahogy a kórházsorozatok néhány évadának megnézése után egyesek bármiyen diagnózist felállítanak két tünetből, sőt meg is műtenek, ha kell, úgy a tanításhoz is mindenki ért. Az anyósülésről kioktató, jogosítvánnyal nem rendelkező szakértőkkel már mindenkinek volt dolga, de a legjobbak mégis csak a futballmeccseken, sörrel a kezükben méltatlankodó megmondóemberek, akik pontosan tudják, hogyan kellett volna elvégezni a szabadrúgást, hogy a labda egymás után kétszer is a hálóba repüljön. De a még ennél is jobbak talán a tehetségkutatók magabiztos „énekesei", akik meg vannak győződve róla, hogy a zsűri helyén kellene ülniük, és ha ezzel a bírák nem értenek egyet, sűrű káromkodások közepette vonják kétségbe azok szaktudását.

David Dunning és Justin Kruger az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb kutatóegyetemének, a Cornellnek a tudósai a hallgatókon végeztek tesztsorozatot abból a hipotézisből kiindulva, hogy az emberek hajlamosak túlbecsülni a saját képzettségüket; ugyanakkor nem képesek felismerni, ha más ért az adott területhez, ahogy azt sem, hogy ők maguk mennyire nem értenek hozzá. Ezen kívül abból a tanulmányokra alapozott megállapításból, hogy ha fejlesztik az adott területen a saját szakértelmüket, képesek lesznek annak felismerésére, hogy korábban nem értettek hozzá.

A teszteredmények alapján arra jutottak, hogy azok, akik jól teljesítettek a vizsgálaton, azok vagy objektíven értékelték magukat, vagy inkább alábecsülték a saját hozzáértésüket, míg a gyengén szereplők az összes vizsgált területen erősen túlbecsülték a képességeiket.

A Dunning- Kruger effektus görbéje

A két tudós készített egy grafikont, melyen az magabiztosság és a fejlődés mentén ábrázolták a tudás megszerzését. Egy görbét rajzoltak fel, melynek vannak jellemző pontjai. Ezek:

1. A „hülyeség hegye"

A tudás és a magabiztosság, ahogy az a grafikonon is látszik, fordítottan arányos. Noha minimális szakértelemmel rendelkezik csupán az alany, az önbizalma ezen a ponton 100 százalék.

Igen, ő például a pályakezdő kolléga, aki most jött a frissen megszerzett tudásával, az „ide nekem az oroszlánt is" mentalitásával, és valljuk be, az idegesítő okoskodásával. Ő mindent tud és mindent jobban tud, tanulta az iskolában, a többiek tudása nyilvánvalóan elavult, a módszereik rosszak. Aztán szépen lassan rájön, hogy van, amit az iskolában nem tanítanak, léteznek más nézőpontok, szempontok és részterületek, melyekről addig neki senki nem mondott semmit, és később ráébred, hogy jóval kevesebb információ bitrokában van, mint amennyit még meg kellene szereznie ahhoz, hogy viszonylag jól meg tudjon ítélni egy helyzetet.

Ebben a szakaszban a fejlődés szintje nagyjából 10 százalékos.

2. A „kétségbeesés völgye"

Mire megérkezik ide, a magabiztossága 100-ról csupán 10 százalékra csökken, nincs túl sok önbizalma, ami a tudását illeti, tudja, hogy nevetségesen viselkedett, amikor nála nagyobb tudással rendelkező, mégsem okoskodó embereket kritizált, de éppen emiatt kutatni kezd, begyűjt minden fellelhető és elérhető információt, apránként szedi össze a tudásmorzsákat és dolgozza fel a megszerzett tudásanyagot.

Lassan, de biztosan halad, a fejlődés szintje 30 százalékra tehető.

3. A „megvilágosodás emelkedője"

Rengeteg tudással felvértezve érkezik ebbe a szakaszba, de látja a saját hiányosságait. Alaptudással felszerelkezve, de a szakértelemtől még távol: az önbizalom és a fejlődés kiegyenlítődik.

Win-win helyzet áll elő: a magabiztosság és a fejlődés is 50 százalékos.

4. A "szakértelem fennsíkja"

És itt jön az a bizonyos „minél többet tudok, annál inkább érzem úgy, hogy nem tudok semmit". Az okos, vagy legalábbis szakértő ember ugyanis tudja, hogy sosem lesz minden tudás birtokában, soha nem jön el az az idő, amikor már nincs mit tanulni, nincs több feldolgozható információ.

A tudásunkba vetett hit ennek megfelelően csökken, s noha a fejlődés 99 százalékos, a magabiztosság csupán 70.

Mi a tanulság?

Légy nyitott a világra, mindig legyenek kérdéseid, ne azt feltételezd, hogy mindent tudsz, hanem azt, hogy semmit vagy keveset, és akkor mindig fejlődni fogsz. Ezzel elkerülheted, hogy rajtad röhögjön a környezeted, és ami a legfontosabb, újabb ls újabb tudásra tehetsz szert.