Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy halász, aki egyedül nevelte csodaszép kislányát, Veronkát. Mivel az apa egész nap a Balatonon leste a halakat, nem volt mit tennie, magával kellett vinnie a gyermeket, hiszen nem akadt senki, aki vigyázhatott volna rá. Veronka így minden hajnalban ott ült a halász csónakjában, szép szőke haját fújta a szél, fekete szemében pedig vissza-visszatükröződött a Balaton kékje, zöldje.
A kislány álló nap csendesen figyelt a ladik végében, nézte a vizet és hallgatta a halászok tóról szóló legendáit.
Így ment ez hosszú évekig, míg a gyermekből szépséges fiatal nő nem vált. Veronka annyira szerette a Balatont, annyi történetet hallott róla, annyit álmodozott a tó tündéreiről, sellőiről, annyira magával ragadták az izgalmas mesék, hogy el sem tudta volna képzelni, hogy egyszer ne lássa hajnalban a habokból kibukkanó Napot vagy ne csodálhassa meg naplementekor, ahogy az izzó, színes fénykorong elmerül a tóban.
Egy nap egy csinos kőfaragó legény érkezett Balatonudvariba, aki a messzi hegyekből vándorolt el egészen idáig, hogy lássa a Balatont. Ahogy a kéklő tavat figyelte, tekintete megakadt az egyik halászcsónakon, amelynek végében egy gyönyörű leány üldögélt.
A kőfaragó fiú szíve hatalmasat dobbant, amint a csónak közeledett a part felé, és a szőke szépséggel összefonódott a pillantásuk.
Veronka szíve ugyanekkorát dobbant ugyanekkor, ahogy a kőfaragó legényre pillantott. A sorsuk pedig megpecsételődött.
A leány és a legény ezek után szinte elválaszthatatlanok lettek. Veronka megmutatta a fiúnak a kéklő Balatont, mesélt a legendákról, a varázslatos lényekről, a csodás szerelmekről, de akadt, hogy csak némán ültek egymás mellett a parton és hallgatták a víz csobogását. Máskor a fiú vette át a szót és ő mondta el, milyen is a hegyek között az élet. Amilyen szenvedélyesen szerette Veronka a Balatont, úgy szerette a kőfaragó fiú is a hegyeket, ahol egész eddigi életét töltötte. A lány azonban gondolni sem tudott arra, hogy imádott tavát, a végtelen látóhatárt, a víz közelségét valaha is itt hagyja, ugyanakkor tudta, hogy ha a kőfaragó fiút választja, akkor búcsút kell vennie mindettől. A legény érezte, hogy kedvese kissé vonakodik, hogy az ő szeretett hegyei közé jöjjön vele, így elhatározta, hogy megpróbálja megkedveltetni a köveket Veronkával. Eleinte csak apró kőszíveket faragott neki, majd mind nagyobbakat, s a lány valóban egyre jobban megkedvelte a sziklákat.
Telt, múlt az idő, s elérkezett a pillanat, amikor a kőfaragó legénynek vissza kellett térnie a hegyek közé, Veronka pedig úgy döntött, vele tart. Az utazás napján a lány kievezett apja csónakján, hogy búcsút vegyen a szeretett Balatontól, s örökre maga mögött hagyja gyermekkora csodás emlékeit. Ahogy azonban a nyílt vízre ért, és siratni kezdte kedves pajtását, a Balatont, sűrű viharfelhők gyűltek az égen, de olyan gyorsan, amilyet még nem látott a vidék. Néhány pillanat múlva már erős szél fújt, a tó elsötétedett, és a ladik a hatalmas hullámok között úgy hánykolódott, mint egy apró falevél.
A Balaton nem eresztette Veronkát, nem hagyta, hogy a szépséges szőke leány, aki a szeme láttára nőtt fel, most elhagyja és a hegyek közé menjen egy fiúval.
Bár a leány megpróbált kievezni a partra, a hatalmas, szürke hullámokkal nem küzdhetett, lehúzták a mélybe.
A kőfaragó fiú hiába várta kedvesét, a lány soha többé nem szállt partra - a tó nem eresztette. A legény szíve meghasadt a bánattól, s úgy érezte, képtelen elhagyni azt a vidéket, ahol Veronkával annyi boldog percet éltek át. Így hát ott maradt, és egyre-másra faragta a szebbnél szebb szív alakú sírköveket a temetőbe – az utolsót saját magának.
Ha tetszett a cikk, ez is érdekelhet: Amiről a Balaton regél: Szerelmek, amelyek életeket követeltek
Forrás: Lipták Gábor: Aranyhíd
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.