Nagytuskótól Árpád trónjáig: félelem és reszketés a Vadálló-köveknél

Mivel a Rám-szakadék-beli túrára túlságosan is rákészültem, a Vadálló-kövek előtt úgy gondoltam, nem paráztatom magam feleslegesen az útleírásokkal. Azt azért valahol olvastam, hogy nehezebb terep, mint a szurdokvölgy, de nem igazán vettem komolyan. A Dömösről kiinduló túrának az első harmadában még viccelődtem is, hogy ez nem egy nagy kaland, már ami a haladás nehézségét illeti. Persze, a kaptató már az elágazás (a másik út vezet a Rám-szakadékhoz) után elég izzasztó volt, de ezzel nyilván kalkuláltam és több évnyi rendszeres sport után ez nem is jelent problémát. (Bár a lépésbiztonságom nem a legjobb, az állóképességem legalább megfelelő.) A hegymenet után elérkezett az az útszakasz, ami még normális ösvénynek nevezhető, de itt már az utánam jövőket simán magam elé engedtem. Egy szempillantás alatt felmértem, hogy nem én leszek itt az, akivel a többiek nem tudnak lépést tartani. Akkor pedig már rendesen megijedtem, amikor egy minket megelőző srác a kőfolyásos, sziklás, gyökeres hegyoldalon folytatta az útját. Extrém sportolónak gondoltam, egészen addig, amíg a barátom fel nem világosított, hogy egyébként én is mindjárt az leszek, mert az, amit látok, nem egy önkéntes nehezítés, hanem maga az út, ahol haladni kell.

Így aztán - választék híján - egy körülbelül 50 fokos dőlésszögű hegyoldalon felfele vettük az irányt. Az egyszerűbb szakaszokon fákba és stabilabb gyökerekbe kapaszkodva egészen jól lehetett haladni, bár itt már nem csak a lábunkra, de a kezünkre is szükségünk volt. Bizonytalannak és szerencsétlennek éreztem magam, ráadásul a mászás útvonalát se a legokosabban választottam ki (ahol több a vastagabb gyökér és a szikla, amibe kapaszkodhatsz, ott könnyebben jutsz előre), így amikor egy gyökér kiszakadt és a kezemben maradt, én is jó néhány métert csúsztam lefele és klassz kis sebeket is szereztem a térdemre.

A "trauma" után természetesen még jobban féltem, bár volt lehetőségem kicsit megpihenni, konkrétan remegő, vérző lábakkal, nyakig porosan indultam tovább. Úgy éreztem, soha nem érek el a kövekig, végtelennek tűnt a körülbelül 800(?) méternyi hegyoldal. Voltak, akik hozzám hasonlóan nehezebben haladtak, de mielőtt elvenném a kedveteket, sokan egészen könnyedén és rutinosan vették az akadályokat: a fiatalok, a gyerekek és a kutyák (akikért végig aggódtam) szinte - kis túlzással - felszaladtak a Vadálló-kövekig.

Amikor felértem, a Vadálló-gerincen már sokkal komfortosabb volt a haladás, már csak arra kellett koncentrálnom, hogy sehol ne nézzek lefele, mert a mélység elég szédítő volt. Pár perc után feltűntek az első kövek, amelyekre az útjelző táblák szerint tilos felmászni, de mivel az út sok helyen azokon keresztül vezet, így valószínű arra gondolhattak, hogy a csúcsokra ne álljunk ki egy szebb panorámafotó vagy szelfi kedvéért. Mondjuk, ez fel sem merült (bennem).

A kövekre, vagyis a Vadálló-sziklákra már könnyű fellépkedni, van mibe kapaszkodni, és szívinfarktus-közeli élménytől mentesen lehet élvezni a kilátást. Már az első Vadálló-kőről gyönyörű a panoráma, rálátni a Dunakanyar egy részére, Dobogókőre és a Rám-szakadék völgyére is.

Persze nemcsak a köveken, hanem a mellettük lévő ösvényen is el lehet sétálni, szerintem néha az az út mellett lévő mélység miatt kellemetlenebb, de ez ízlés és idegrendszer dolga.

Ha a Vadálló-köveknél kigyönyörködtük magunkat, a követező állomás a Prédikálószék. Az utat a kezdettől fogva a piros háromszög jelzi, tényleg el se lehet tévedni, pedig mi arra is hajlamosak vagyunk. Egy rövidebb, nehezebb szakasz után az eddig tapasztaltakhoz képest sima, a Vadálló-gerinc felső részérőlpedig már kényelmes sétával, enyhén emelkedőkkel értük el az út legmagasabb pontját, a Prédikálószék csúcsát, ami 639 méteren fekszik.

Innen feltárul előttünk a Dunakanyar legszebb panorámája, a lábunk előtt Visegrád, Nagymaros, Zebegény környéke, a Börzsöny, előtérben a Hegyes-tető és a Szt.- Mihály-hegy. Ez az a hely és időpont, amikor kitalálhatod, hol túrázol legközelebb, és beazonosítod, hol jártál eddig.

A Prédikálószéken 2016 őszétől fából készült kilátótoronyból - ahonnan még többet látsz - is lenézhetsz a Dunakanyarra.

A Prédikálószék után több felé is lehet folytatni a túrát. Dobogókő 4 és fél, Dömös körülbelül 8 kilométernyi gyaloglással érhető el. Mi hezitáltunk egy sort, hogy merre menjünk, de mivel időnk rengeteg volt, Dobogókőn pedig a Rám-szakadék-beli túránkon jártunk már, végül Dömöst választottuk. Persze nem a Vadálló-köveken keresztül (sokan lefelé teszik meg ezt az utat; a leírások szerint az a kevésbé ajánlott és veszélyesebb is). A csúcstól lefelé a piros háromszög mentén haladva kényelmesen érjük el Dömöst: séta közben kipihenhetjük a Vadálló-kövekre való feljutás fáradalmait is. Ez a szakasz nem tartogat különösebb izgalmakat, de szép és klassz kis levezetése a kirándulásnak.

A túra időtartama az ismertetők szerint 5 óra, de ez nagyban függ attól, hogy mennyit időzöl a köveken és a kilátónál. Felesleges és nem is érdemes végigrohanni, mi 7-8 órát szántunk rá, de akár egy egész nap is eltölthető ezen a terepen.

Ahogy a Rám-szakadéknál, itt is elengedhetetlen a túracipő és a hátizsák, ugyanis fontos, hogy a kezünk szabad legyen. Mivel vízlelőhely nincs, célszerű több flakon ásványvízzel nekiindulni, minimum két liter biztosan elfogy az út során fejenként (még nálam is, aki általában sose szomjas).

Most, hogy a Rám-szakdékot és a Vadálló-köveket is "kipipáltuk", nem tudnék választani, melyik túra áll a szívemhez közelebb. Bármelyiket érdemes lehet újra végigjárni, akár egy másik évszakban (de nem télen!) - amikor a táj új arcát mutatja.