Emberségből jeles: a 20 éves Mező Marcell kapta bátorságáért idén a „Young Courage” díjat

– Milyen érzés volt, hogy neked ítélték oda a „Young Courage" díjat?

– Nagyon jóleső érzés volt, amikor megtudtam, hogy én kaptam meg Magyarországról ezt a díjat, jólesik, hogy elismerik a munkámat illetve azt, amivel az alapítványnál foglalkozunk. Nem számítottam rá, éppen túrázni voltam a barátaimmal, amikor megláttam az e-mailt, amiben kaptam az értesítést.

– Mi indított el téged el ezen az úton, hogy kerültél a Kutyákkal az Életért Alapítványhoz?

– Amikor 14 évesen megkaptam a kutyámat, Blacket, szerettem volna vele minél többet foglalkozni, hogy okosabb legyen illetve könnyebb legyen vele együtt élni, ezért elkezdtünk vasárnapi kutyaiskolába járni, amit a Kutyákkal az Életért Alapítvány szervez.

ezért pár tréning után meghívtak, hogy vegyünk részt a mentőkutya képzésen, nézzem meg, hogy tetszik-e, szeretnék-e ezzel foglalkozni. Nagyon megtetszett, azóta is járunk rendszeresen.

– Hogyan jutottál ki a törökországi katasztrófa helyszínére?

– Hétfő reggel ugyanúgy bementem iskolába, mint bármikor máskor. Az első óra után ránéztem a telefonomra és láttam, hogy van egy értesítés a Facebook-csoportunkban. Ott láttam, hogy Törökországban földrengés volt és éppen gyűjtik össze azokat a kutyásokat, akik tudnának azonnal indulni és tudják vállalni az egyhetes bevetést. Felhívtam a szüleimet, hogy elengednek-e, majd délután, az órák után már indultunk is. Sajnos a következő reptéren volt pár órás csúszás, nagyon rossz volt az időjárás, ezért nem tudott felszállni a gép, így itt veszítettünk pár órát. Amikor megérkeztünk a táborhelyre és felvertük a sátrunkat, azonnal elkezdtük szervezni a csapatokat, hogy ki fog először kimenni terepre dolgozni.

– Mennyire vigyáztak rád a többiek, figyelembe vették, hogy te voltál a legfiatalabb a csapatban?

– Lelkileg hogy lehet egy ilyen mentőakcióra felkészülni?

- Igazából aki már volt, ő tudja, hogy mire számítson, én még nem voltam, ezért csak elképzelésem volt arról, hogy milyen lesz kint. Én egyébként rosszabbra számítottam, de a többiek meg is erősítettek abban, hogy ennél rosszabb szokott lenni.

– Ez mit jelent, mire számítottál?

- Nagyobb káoszra számítottam az utcákon, de sokkal fegyelmezettebbek voltak az emberek, mint gondoltam.

– Hogy élted meg lelkileg, hogy tudtad, hogy lesznek olyan emberek, akiket nem tudtok majd megmenteni?

– Magyarországon milyen jellegű bevetéseken szoktál részt venni?

– Általában területkutató bevetéseken voltam, romkutatáson még nem. Az a leggyakoribb, hogy eltűnt idős embereket szoktunk keresni.

– Mi az, ami leginkább motivál téged?

– Mások segítése nagy motiváció a számomra, illetve azok kihívások, melyeket közösen kell teljesíteni a csapattal és a kutyával is.

– A törökországi mentőakcióban mi volt a legnehezebb akár fizikailag, akár lelkileg?

– Nem aggódtál a kutyádért, hogy baja esik?

– Csak bízni tudtam benne, hogy nem fog megsérülni. Volt egy-két hely, ahol hallottam, hogy éppen üvegszilánkon vagy törött cserépen járkál, ezt rossz volt hallani, főleg úgy, hogy akkor nem tudtam kihívni. Minden kutatás után átvizsgáltam a kutyát, hogy van-e baja, elvágta-e a mancsát, de szerencsére nem volt semmi gond.

– Mennyire változtatta meg az életedet a törökországi mentőakció?

– Úgy gondolom, hogy most már nincs hatással az életemre, amit Törökországban átéltem. Nyilván többen ismernek meg azóta az utcán, több emberrel kerültem kapcsolatba, viszont úgy érzem, hogy nem maradt bennem semmi negatív érzés a mentőakcióval kapcsolatban.

– Mik a jövőbeli terveid?

– Pár napja tudtam meg, hogy felvettek a Szegedi Tudományegyetemre orvostanhallgatónak, úgyhogy szeptembertől ott fogok kezdeni. Ez kicsit megbonyolítja a kutyázást, mivel kevesebb időm lesz a Black-kel foglalkozni, ezt szeptemberben fogom pontosabban látni. Őt nem viszem magammal az egyetemre, itthon jobb dolga lesz, a szüleim többet tudnak vele foglalkozni.