Egy életre megnyomoríthatjuk a gyerekünket, ha becsmérlően beszélünk róla

Sokszor előfordul, hogy a szülők úgy panaszkodnak a gyerekeikre, hogy közben ők is ott vannak figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a gyerekek is látnak és éreznek. „Megőrjít, hogy folyamatosan megbetegszik" - hangzik el gyakran. „Annyi időt töltöttem el a főzéssel, ő meg nem eszik semmit" - szól egy másik jól ismert mondat. Ezek a panaszok elképzelhetetlenek lennének, ha nem gyerekekre irányulnának.

Ha azonban gyerekekről van szó, a szülők nem mindig tartják be ugyanazokat a határokat. Mintha nem ismernék fel teljesen, hogy a gyermek egy ember, aki lát és hall, vagy hogy mélyen érinti őket az, amit a szüleik mondanak róluk, és az, ahogyan ez kifejeződik.

A gyerekeknek ráadásul még nincsenek meg az eszközeik ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják a becsmérlő a megjegyzéseket, ezért ezek meghatározhatják azt, ahogy ők látják magukat.

Megtanulják, hogy nagyon keményen kell próbálkozniuk azért, hogy a szüleik kedvében járjanak, és hogy a szülői szeretet instabil és törékeny.

A szülők becsmérlő megjegyzései csökkentik a gyerekek önbizalmát, lelki fájdalmat okozva nekik, mivel nem kapják meg az igényelt tiszteletet és szeretetet. Ez a viselkedés rossz mintákat alakíthat ki bennük: előfordulhat, hogy később nem veszik majd észre, ha valaki bántóan, vagy tiszteletlenül bánik velük.

Ezért bármennyire fáradtak is vagyunk, tartózkodjunk attól, hogy így beszéljünk a gyerekünkről a jelenlétében. Ugyanis nekik mindenekelőtt biztonságra van szükségük és arra a bizonyosságra, hogy a szüleik tisztelik és szeretik őket, bármi is történjen - írja az Aleteia.