Az 1950-es években hallatlan, sőt botrányos volt, ha egy nő kezdeményezte a randevúzást. Egy fiatal lány soha nem hívott el egy fiút randevúzni, ez alól nem volt kivétel. Annak idején
a nők megadták a telefonszámukat egy férfinak, ezután már „csak" várakoztak. Ugyan őrjítő volt, de ez volt a dolgok rendje.
Az elképzelhetetlen volt, hogy a nő tárcsázzon. Ezzel szemben ma, a Bumble nevű társkereső alkalmazáson kizárólag a nők tehetik meg az első lépést, vagyis csak ők írhatnak a kiszemelt férfinak, ezután kezdődhet el a csevegés.
Ma már rengeteg helyen olvashatunk arról, hogyan is kellene viselkedni egy-egy randevún, milyen szabályokat kövessünk és miket ne.
Annak idején az elvárt viselkedésről nem készültek listák, sem a nők, sem a férfiak nem kaptak túl sok csábítási tippet.
Hogy mihez kell magukat tartani, az inkább csak sejtetve volt. A nőktől elvárták, hogy minden helyzetben úgy viselkedjenek, mint az úri hölgyek, de ennél bővebb iránymutatásra nem számíthattak.
A találkozók annak idején úgy zajlottak, hogy a férfinak el kellett mennie a nő otthonához, onnan együtt indultak a randevú megbeszélt helyszínére. Ha megérkezett, csengetnie kellett.
Akkor még ugyebár a hanyagul odavetett üzenetek nem léteztek,
az pedig kifejezetten udvariatlanságnak számított, ha a férfi megérkezvén csak az autója dudáját nyomta meg párszor, és várta, hogy a hölgy már szaladjon is. Ma már – az online randizás világában – kifejezetten nem javasolt egyből elárulni a másik félnek azt, hogy hol is lakunk pontosan, sokkal biztonságosabb nyilvános helyen találkozni.
Manapság szaftos és várt téma az, hogy egy ismerősünknek hogyan sikerült a randevúja, alaposan, részletekbe menően beszélik ki az emberek a legapróbb történést is, arról már nem is beszélve, hogy gyakran az üzenetváltásokat is megmutatják egymásnak a barátok, barátnők. Egykor azonban ez abszolút elképzelhetetlen volt.
Maximum néhány szóban számoltak be a randiról,
vagy legalábbis ennyivel kellett volna elintézniük. Az biztos, hogy olyan alaposan nem vesézték ki a randipartnerüket, mint most szokás.
Ma már teljesen normálisnak számít az, hogy a szülők nem igazán tudják, kivel randizik a gyerekük, vagy talán még azt sem, hogy egyáltalán randizik-e, ez régen bizony nem így volt.
A szülőknek való bemutatással sem vártak túl sokáig, a potenciális partnereket nagyon hamar megismerték a közeli családtagok.
Figyeltek is arra, hogy az illető hogyan viselkedik az egyes családtagokkal, és ítéletet is hoztak, de legalábbis véleményt formáltak az udvarlóról.
Habár még manapság is sok férfi fizet az első találkozón, ez a szokás többnyire kikopott már, de minimum vita tárgyát képezi. Annak idején azonban ez nem volt kérdés, a randevú költségeit a férfi állta és kész.
Az a fiatalember, aki nem engedhette meg magának, hogy fizesse az éttermi számlát jobban tette, ha nem is hívott el egyetlen lányt sem.
Nagy sértésnek számított, ha a nő fizetett, de már az is, ha csak felajánlotta.
A fiatalokat arra biztatták, hogy egyszerre csak egy randipartnerrel foglalkozzanak. Így nyílt lehetőségük jobban megismerniük egymást és felkészülni egy komolyabb kapcsolatra, valamint később a házasságra, legfőképp arra a felelősségre, amely egy ilyen kapcsolattal jár.
Ez is érdekelhet:
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.