Rost Andrea: „Régóta vágytam rá, hogy kibonthassam a szárnyaimat"

Azt, hogy Rost Andrea korunk egyik legkiemelkedőbb operaénekesnője, már régóta tudjuk, azt viszont, hogy mennyi árnyalata van tehetségének, mennyi minden érdekli, és mennyi mindent tud még felszabadítani magából, csak most fogja úgy igazán megmutatni. Szeptemberben a Zeneakadémián lép fel Bartók egyetlen operájának női főszerepében, októberben Ennio Morricone-filmzenéket fog énekelni egy, a szerző munkásságának szentelt koncerten, novemberben egy különleges összművészeti, táncos-énekes esttel jelentkezik a Frenák Pál Társulattal, decemberben pedig a Csárdáskirálynő című operett főszerepében láthatja a közönség, Bécsben. Vágyakról, kiteljesedésről és határfeszegetésről beszélgettünk.

Korábban azt nyilatkozta, igyekezett mindig úgy élni, hogy szabadon engedhesse magát: érdeklődését, vágyait, szenvedélyét. Ez a szabadság inspirálta az elkövetkező sűrű időszakot, melynek során műfaját tekintve olyan sok mindenben mutatkozik meg?

Igen, lényegében a szabadságvágy és a kíváncsiság az iránt, hogy milyen irányokba tudom még a saját határaimat feszegetni. Sosem próbáltam ki magam ennyire sokféle dologban ilyen rövid időn belül.

A nehézsége ellenére, vagyis annak ellenére, hogy éjt nappallá téve fogok dolgozni, mégis nagyon várom ezt az időszakot – éppen a maga sokszínűsége miatt.

Valami olyasféle erőpróba és szárnybontogatás, amire már régóta vágytam. Sőt, továbbmegyek, úgy gondolom, most fogok csak igazán felemelkedni.

Egy rendkívül nehéz feladattal indul ez a kitárulkozás, hiszen szeptemberben a Zeneakadémián Bartók operájának, A kékszakállú herceg várának Juditjaként lép színpadra Baráti Kristóffal, Mikhail Petrenkóval és Keller Andrással.

Régóta tudtam már, hogy Judit szerepével szeretném befejezni a pályafutásomat – ha oda kerül a sor. Számomra ugyanis nagyon sok, fontos jelentést hordoz magában a karakter: azt, hogyan éljük meg a párkapcsolatot, mennyi szenvedést és örömet okoz a szerelem, mennyi mindent tanulunk még azokból a kapcsolatokból is, melyek a végén elmúlnak. Megmutatja, mit jelent, ha az tesz tönkre, ami kezdetben a legnagyobb boldogságot jelentette.

Többek közt emiatt fantasztikus maga a darab – mely intonációs szempontból, énekesnőként is hatalmas kihívás. Úgy gondoltam, ezek miatt, és természetesen a miatt, mert magyar darabról van szó, nagyon szép lenne A kékszakállú herceg várával befejezni. Ezt jól tudta Keller András is, aki egy évvel ezelőtt keresett meg az est ötletével hozzátéve, hogy korántsem arra akart célozni vele, hogy nekem be kellene fejeznem a pályafutásomat, és magam sem gondolom, hogy már ott tartanék (nevet).

Korábban nyilatkozta, hogy szüksége van rá, hogy mindig higgyen a szerepben, hogy magáénak érezze azt. Ilyen formában mit jelent Önnek Judit karaktere?

A kékszakállú herceg várában az utolsó nagy szerelem, jobban mondva a nagy szerelem van megénekelve. Az egyik legfontosabb tanulság, amit hordoz, hogy

Lehet, ha Judit nem ragaszkodik annyira hozzá, hogy mindent feltárjon a férfiból, ha nem ragaszkodik ahhoz, hogy teljesen, a maga valójában, a jóval és a rosszal együtt megismerje a férfit, akkor más lett volna a történet vége. Bartók operája nagyon szépen mutatja egyébként, hogy sosem azokba a háborúkba halunk bele, amik kívül dúlnak, hanem amiket a lelkünk mélyén vívunk. Ezekben a harcokban pedig egyedül vagyunk, ahogy Judit és a Kékszakállú is.

Annak ellenére, hogy a Bánk Bánból Melinda áriáit már előadta lemezen és filmen, most először láthatja majd a közönség színpadon magyar operát énekelni. Máshogy készül az ember, amikor az anyanyelvén kell előadnia, amikor érti a mondanivalók mögöttes tartalmát, mert nincsenek olyan nyelvi akadályok, vagy kulturális különbségek, melyeket át kell hidalnia?

Nem gondolom, hogy más felkészülést igényelne, de mivel mindig is fontos volt számomra a magyarságom, fontosak voltak a gyökereim, örülök, hogy végre az anyanyelvemre íródott darabot fogok előadni, amelyben minden mögöttes gondolat, apró nüansz sokkal nagyobb hangsúlyt kap. Arról nem is beszélve, hogy ez egy kifejezetten szopránnak szóló szerep – attól függetlenül, hogy nagyon sok mezzo énekli. Azt szeretném, ha egy kicsit másfajta hangi megközelítésből tudnék majd mutatni egy Juditot.

Ehhez képest viszont egy teljesen más kihívás lesz az Ennio Morricone munkásságának szentelt szolnoki koncert. Mit szeret a zenéjében?

Azokat az egyszerű és magától értetődő dallamokat, melyek nagyon fontosak egy filmzenénél. Gyerekkorom egyik legnagyobb filmélménye a Volt egyszer egy Vadnyugat volt, melynek imádtam a zenéjét is, így mikor megkerestek a koncert ötletével, rögtön tudtam, hogy be kell kebeleznem, át kell élnem Morricone dallamait. Érdekes, hogy amikor az ember egy szerepet tanul, egy ideig nagyon idegen neki – még a zene is. Aztán egyszer csak beáramlik, beépül a testébe.

Hogyan lehet visszaadni az ő eszenciáját?

Morricone zenéi azt a miliőt fejezték ki, amelyhez írta őket. Remélem, hogy a zenekar is képes lesz majd olyan színeket produkálni, és a hangszínem is tud olyan lenni, amitől ezek az asszociációk megtörténnek a fejekben – ezen dolgozom jelenleg. Ez egy hatalmas munka, ahogyan minden egyes koncert és fellépés egy komoly felkészülés. Nem szabad azt hinni ugyanis, hogy készen vagyunk.

Ösztönösen vágyja a határfeszegetést: a folyamatos tanulást, az új dolgok kipróbálását?

Szeretem a műfaji kirándulásokat. Felmérni, hogyan tudom átadni magam a másfajta zenének, és hogy az előadása mennyire lesz majd hihető tőlem. Az új impulzusok, szerepek művészként nagyon fontosak. Arról nem is beszélve, hogy ez a sok szín is mind én vagyok: az, amit szeretek, az, ami érdekel.

Ezért vágott bele a Frenák Pál Társulattal közös, zenés-táncos est megvalósításába is?

Valójában igen. Rendkívül vizuális alkat vagyok, és amikor láttam a Birdie-t (a Frenák Pál Társulat legújabb darabja – a szerk.), teljesen magával ragadott. Gyermekkoromban balettoztam és nagyon tetszett a tánccal való érzelemkifejezés: érdekelt, hogy a testünket hogyan tudjuk uralni és hogyan tudunk úgy dolgozni vele, hogy az minket szolgáljon és képesek legyünk történetet mesélni vele.
Ez a két művészeti ág nagyon különböző eszközökkel operál: az egyik a hanggal, a másik pedig a mozdulatokkal, a testbeszéddel.

Két olyan, egymást kiegészítő és támogató művészeti ág kapcsolódik majd össze, amiből valami egészen elképesztő dolog születik, reményeink szerint. Ez egy hatalmas játék lesz. Egy precízen felépített koreográfiával készülünk majd, de ahogy magamat ismerem, biztosan lesz benne valami improvizáció. Nagyon szeretem, amikor erre megfelelő társaim is vannak, amilyen Frenák Pál is, akivel az első találkozásunktól fogva értettük és éreztük egymást. Szerencsésnek tartom magam, hogy hozzá hasonló művészekkel dolgozhatok együtt, hogy ilyen izgalmas projektekben vehetek részt. Ugyanakkor tudatosan keresem is ezeket a lehetőségeket.

Az évet a Csárdáskirálynővel zárja, amit Bécsben fog előadni. Tekintve, hogy annak idején nem vették fel musical-operett szakra, volt Önben valamiféle dac, hogy megmutassa, híres operaénekesnőként is fekszik ez a műfaj: van kellő humora és játékossága hozzá?

Erre nem is gondoltam! Inkább az volt érdekes számomra, hogy most talált meg a szerep, és egy Csárdáskirálynőt nem 25 vagy 30 éves koromban éneklek el, hanem kicsit több év elteltével. És ez nagyon izgalmas.

ezért nem gondoltak rám eddig hasonló szerepekben. Amikor elmentem a Volksoperral egy operett-turnéra, szerintem akkor jöttek rá, hogy Rost Andreának humora is van, és az operettet jópofán csinálja. Ízléssel, nem túlzásokba esve.

Ez teljesen más színpadi jelenlétet igényel majd, hiszen táncolnia is kell – mint egy színésznőnek.

Az is sokáig foglalkoztatott, hogy színésznő legyek. Méghozzá hollywoodi. És a film még mindig nagyon igéz, hívogat. Vágyom arra, hogy filmet csináljak, és két ilyen irányú terv is van már a fejemben. Nekem egyébként azt mondta mindkét menedzserem, hogy nem az a baj, hogy nincs tervem, hanem az, hogy annyi van, hogy alig lehet győzni a kivitelezéssel.

Ilyen régi terv volt az első saját ékszerkollekció megalkotása is?

Igen! Az ékszerkollekció kivitelezése tíz évvel ezelőtt kezdett érlelődni bennem, de most jutottam el odáig, hogy papírra vessem a terveimet. Számomra egyébként a szép hang is olyan, mint a folyékony arany. Nagyon érdekes ugyanakkor, hogy az éneket múlandó dolognak tartom: elszáll, és hiába rögzítjük, nem tudja ugyanazt az élményt adni, mint ott és akkor a színpadon. Hozzá képest az ékszer megfogható, erős és maradandó.

Nagyon szeretném, ha a kollekciómnak kvázi talizmán jellege lenne. Az általam tervezett ékszerek pedig kerek formáikkal nagyon erősen kötődnek a nőiességhez, illetve a számmisztikához. Örülök, hogy hosszú várakozás után Koós Lilivel – aki a darabok kivitelezéséért felel – végül bele mertünk vágni az ékszerkollekció megvalósításába. Hiszem ugyanis, hogy az ember akkor szárnyalhat igazán, és akkor érhet el sikereket, ha mer bátor és vakmerő lenni. És nem utolsósorban, ha megvan a hite.