Esélyt adni az esélyteleneknek

Az erdő szélén találtak egy kisebb testű kutyát, akit többen etettek. Ők is kijártak innentől hozzá, de hazavinni nem tudták. A kis szukához hozzácsapódott a hajléktalanok német juhász keveréke, és amikor mindkét kóbor kutya lekölykezett, tenni kellett valamit. Így jött a képbe a biatorbágyi Mancs-Rancs Alapítvány, az állatok hozzájuk kerültek. Ildiék másfél éven át minden vasárnap elmentek meglátogatni a két kutyát. A kisebbet végül örökbe tudták a mancs-rancsosok adni, de a másikat, saját kutyájuk halálát követően Ildiék fogadták örökbe az akkori védenctársával, Gonival együtt. A két kutya négy évet élt velük, miután ők is elmentek, a család nem szeretett volna több állatot.

Hogy lett mégis új, még esélytelenebb kutyájuk?

Nézegettük a Mancs-Rancs honlapját, és rátaláltunk Negróra, akinek borzalmas előélete volt. Potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy nem hagyhatjuk a menhelyen. A rozoga öregnek is volt egy kutyatársa, aki nagyon ragaszkodott hozzá, így megismételtük Füli történetét, két idős kutyával tértünk haza. Tudtuk, hogy nehezebb két kutyával, de azt is, hogy mi szeretni akarjuk és fogjuk őket, és hogy ingergazdag, boldog és kiegyensúlyozott életet tudunk számukra biztosítani. Sajnos már Negró sem él, néhány hónapja elhagyott bennünket. Az a legnehezebb az idősebb kutyák örökbefogadásánál, hogy tudja az ember, hogy kevesebb időt töltenek majd együtt. Ez a legnehezebb, de az, hogy ez az idő boldogságban és szeretetben telt, kárpótolja az embert.

Mi okozta a legnagyobb nehézséget az idős, esélytelen kutyák örökbefogadását követően?

Fülinél és Goninál nem volt semmi gond, hiszen ők már ismertek bennünket. Azonnal tudtunk velük sétálni menni, jöttek velünk mindenhová. Hamar igazi családdá váltunk. Negró és Elza már nehezebb eset volt. Fél évig nem tudtunk velük az utcára lépni, mert Elza rettegett mindentől, és ugyan Negró előtte sokat sétált, de valahogy átvette ezt a félelmet. Szerencsére egyszer megtört a jég, és onnantól már ők is részesei tudtak lenni a sétáinknak, sőt: a nyaralásainknak is. Elza soha nem lett tökéletes, a szocializációs hiányosságai egy része megmaradt, de nyugodt környezetben és sok türelemmel kihoztuk belőle a legjobb oldalát.

Mi volt az örökbefogadásukkal kapcsolatban a legnagyobb öröm?

Ezek a kutyák végtelenül hálásak, szeretni valóak, hűségesek. Soha nem voltak terhünkre, de mindig éreztették, hogy jelen vannak. Hatalmas lelkük volt. Ahogy napról napra megnyíltak felénk, ebből egyre többet és többet tapasztalhattunk meg. Megmutatták azt a sok jóságot és szépséget, ami addig bennük elrejtve lapult.

Nem nézték rosszallóan a környezetükben azt, hogy a legesélytelenebbeket választották kétszer is egymás után?

Szerencsére a környezetünkben mindenki örült, hogy menhelyről hoztunk haza kutyát, azért pedig, hogy egyszerre kettőt is vállaltunk, inkább tiszteltek minket.

Ambrusék még hosszan mesélnék szeretett kedvenceik történetét, csordultig vannak irányukba szeretettel, így biztosak lehetünk abban, hogy a végül hozzájuk került kutyák nem is kerülhettek volna jobb családba. Az erdőszéli kutyák története máshogy is véget érhetett volna, hallunk, látunk hasonló, tragikus végű történeteket. Ambrus Ildi ma is újra felülne a kerékpárra, így, hogy tudja, mi várt rá: csak most már sokkal gyorsabban tekerne szeretett kiskutyáiért.