Féktelenül és gátlástalanul élt – Interjú Kovács Anita tetoválóval

Mesélj arról, hogy miként élted mindennapjaidat 10 évvel ezelőtt?

18 évesen éppen úgy éltem az életemet, mint egy lázadó fiatal, aki tökéletesen nincsen tudatában lázadó mivoltának.

Pezsgő társasági életet éltünk, koncertekre, kulturális eseményekre, fesztiválokra jártunk, tüntettünk, ittunk, még többet ittunk, olvastunk, utaztunk, sokan laktunk együtt. Mindig ott és addig voltunk, ameddig a kedvünk tartotta. Minden más - a munka (vendéglátás), főiskola (nemzetközi tanulmányok) - csak másodlagos tényező volt.

Kőkeményen kitartottunk amellett, hogy a barátok, a család és az ifjúság az első, mert most ennek van itt az ideje és helye. Éppen ezért nem szívesen különítenék el munkát, hobbit, vagy kikapcsolódást, mert az egész egy összefüggő, ragacsos, émelyítően édes mámoros massza volt, mint egy vagány vattacukorfelhő. Nem is csoda, hiszen életünk ezen szakaszában rendelkezünk először az önállósághoz szükséges évek számával és a „kellő tőkével". Nem tudtam, nem tudtuk pontosan, mire vagyunk hivatottak, és hogy létezik e ilyen egyáltalán, de bennem sosem merült fel - egy pillanatra sem -, hogy ne találnánk meg az utunkat, hogy ne kerülne a helyére minden.

Ez a feszített, mégis bohém életmód milyen hatással volt Rád és a környezetedre?

Annyira gyorsan történtek az események, hogy egy percem sem volt felfogni az egészet. Olyan élmények birtokába kerülhettem, amiket az unokáimnak lehet, el sem mernék mesélni, mert legyintenének, hogy biztosan egy szavam sem igaz, szemenszedett hazugság az egész.

Szerencsére, ha van egy kis sütnivalód, az utolsó előtti vagy az utolsó pillanatban érzed, hogy most nagyon rossz irányba haladsz, és újratervezheted az útvonalat. A szeretteimet mindig biztosítottam arról, hogy nincs okuk az aggodalomra.

Mindeközben már kacérkodtál a rajzolással, festészettel?

Hát ez az. Nem festettem, nem rajzoltam, csak szökőévente egyszer. Általános iskolában kaptam művészeti képzést, a családom könyörgött, hogy ez irányba orientálódjak. Azt feleltem: a művészetből nem lehet megélni. Szinte haragudtam is magamra, ha bármikor alkotni támadt kedvem az elkövetkezendő években, mondván minek bajlódok, úgysem vagyok elég tehetséges.

Mikor fordult át benned, hogy mégis művészeti hivatást válassz magadnak?

Egyszer olvastam egy cikket - Tanulható zsenialitás címmel -, ami egy kísérletről szólt. Ebben a gyermekeket két részre osztották. Az egyik csoportban a „már szinte" vagy ténylegesen géniuszok tevékenykedtek átlagos energiabefektetés mellett, a másikban átlagos vagy jó képességűek vegyesen, de nagyon szigorú kontroll alatt. Az eredmény egészen meghökkentő volt: a zsenialitást és a keményen belefektetett munka gyümölcsét csak egy hajszál választotta el egymástól.

Baromira nem értem, miért nem tanítják ezt az iskolában. Így választottam az alkotói közeget, annak is egy extrémebb válfaját - ez passzolt mindenhez, amit szerettem. Azért vicces: mi legyél, ha jó eszed, de túl jó szíved van a politikához? Legyél művész anyukám. Ebben persze - amit nem is értek, hogyan lehetséges - mindenki támogatott, segített. Mind lelkileg, mind anyagilag. Elkezdtem elsajátítani a rajz alapjait, fejleszteni a látásomat. Tudtam, hogy ez egy komoly dolog, de azt hiszem, csak 2-3 éve tekintem hivatásnak, amióta kellő magabiztossággal rendelkezem ahhoz, hogy ki merjem jelenteni: jó vagyok abban, amit csinálok, és van miért küzdeni, hova tartani. Az út előttem jóval hosszabb, mint mögöttem, de ha a jelenlegi munkámat összehasonlítom a kezdetekkel, szinte elhiszem, nincs a dolgoknak teteje, és határ a csillagos ég!

Milyen volt először tetoválni?

Egyszerűen csak totál menőnek éreztem magam, és nem akartam leállni.

Anita nem is állt le. Sőt! Olyanra szánta le magát, amire az ő korában csak kevesen vállalkoznának. Nézd meg mi volt az, amivel vagy elvágta, vagy megalapozta az életét!

Mi vitt rá arra, hogy ilyen fiatalon, önállóan nyiss tetoválószalont?

A lázadás: egyszerűen ezt is fordítva kellett csinálni. Míg más, normális ember tanul, majd pénzt keres, addig én pénzt keresek, és utána tanulok. Ha visszatekerhetném az időt, sokkal tovább képezném magam, mielőtt gépet ragadok, és csak a szükséges tőke megteremtése után nyitnék üzletet. De mindeközben hiszem, hogy minden úgy történt, ahogy történnie kellett. Édesanyámnak kiskorom óta szépségszalonja van, ahol mindig tisztaság uralkodik, kellemes zene szól, meleg van, és minden utolsó kis csetresz lélekkel bír. Ezt szerettem volna megteremteni én is.

Az időmet magam oszthatom be. A saját fejlődésem egyedül az én felelősségem. Nincs kit hibáztatni, kitől elvárni vagy számon kérni, önmagamnak csak én szabhatok gátat.

A kezdeti nehézségek közepette nem érezted, hogy inkább hagyni kellene az egészet, és visszaállni valaki mellé dolgozni?

Ó, dehogynem éreztem, utoljára múlt héten jutott eszembe, hogy egy időre elmegyek alkalmazásba dolgozni, most is Németországban vendégtetoválok. Alkalmazottként mindig egyszerűbb és kiszámíthatóbb az élet. Tudsz tervezni, mert tisztában vagy vele mennyi lesz a kereseted, gyorsabb a fejlődés, mert csapatban alkotsz, kevesebb a vállalt kockázat, ugyanakkor kisebb a korlátlan előremenetel lehetősége is.

Ilyenkor mindig egy morcos és öreg volt kollégám szavait ismételgetem: Nőj fel a feladathoz! Eddig a legtöbb fontos döntést a mentorommal való beszélgetés után hoztam meg. Mind a ketten konyítunk a buddhizmushoz. Azt mondta, egy elvonulás után, amikor hasonló dolgokon törte a fejét, és jelet kért, meglátott egy ragadozó madarat körözni a levegőben, és akkor tudta, egyedül kell járnia az útját. Valahogy én is így érzem magam, az útra pedig egyfolytában keresem hűséges Sancho Panzaimat, akik a történet végére maguk is Don Quihotévá válhatnak.

Félni sosem félek az összeomlástól vagy csődtől, mert mi baj lehet, amíg megvan a két szép kezem - lesz ott mindig ahonnan a többi alkotás és gondolat jött! Ha minden egyik pillanatról a másikra jóra vagy rosszra fordult, sosem tulajdonítottam a véletlennek vagy a szerencse mértékének: mindig tudtam, a magokat én vetem el, csak nem azonnal kelnek vagy pusztulnak ki.

Mik a rövid és hosszú távú terveid?

Szeretnék ezerszer jobban tetoválni, és kiaknázni más művészeti ágazatokat is, például imádok festeni. Tervezek a közeljövőben egy üzletfelújítást, szeretnék új miliőt a stúdiómba. Ezt követően utazgatni vágyom: nemcsak vendégtetoválásra gondolok, hanem élménydús körutazásokra is a szerelmemmel.

Ha pedig - vagy mindeközben- elérkezik az idő, szükséges csoda a családalapítás is.

Kötelességemnek érzem felismerni, majd kijavítani magamban minél több generációs fájdalmat, félelmet, hibát, hogy jobbá válva egy tökéletesebb utódot hagyhassak magam után a világban. Remélem, összejön, és ő is ezt fogja tenni. Ha pedig lehetnék öreg, szívesen pénzzé tenném a vagyonomat és hajóznám el az árát a Bahamákon, egy raklapnyi rummal és banánnal a fedélzeten, az életművemet történetté és képekké kovácsolva.

Anita életében fiatalkora óta jelen van a stressz, de ő fantasztikus módon nem éli meg pusztító gyötrelemként. Elfogadja, próbálja kreatív energiává alakítani, és bízik önmagában.

Túl sok a stressz az életedben? Úgy érzed, nem találod a kapaszkodót? A Life.hu szakértője, Pilát Gábor life-coach Neked is segít! Írj nekünk az info@life.hu e-mail címre, hogy személyre szabott tanácsokat kaphass. Segítünk, hogy átalakíthasd a mindennapjaid!