Oroszlán Szonja: "Szeretem felkavarni a dolgokat"

Húsz év után tért vissza a képernyőkre a Brigi és Brúnó című magyar vígjátéksorozat, melynek ezúttal is Szabó Győző, valamint Oroszlán Szonja a főszereplői. A VIASAT3-on látható sorozatban egy házaspár nem mindennapi hétköznapjait követhetjük figyelemmel.

A visszatérés alkalmából beszélgetett a Life.hu Oroszlán Szonjával, aki elárulta, milyen volt két évtized után folytatni ezt a produkciót, és mi okozta a legnagyobb nehézséget.

Sűrűek a napjaid?

– Sűrűek, igen. Nemrég befejeztük a Brigi és Brúnó forgatását, ami egy korábbi, 20 évvel ezelőtt futó sorozatunk folytatása – az epizódok már láthatóak is hétköznap esténként a VIASAT3-on. Ha nézett lesz, bízom benne, hogy folytatni fogjuk és nem kell rá újabb húsz évet várni. (nevet)

A sorozat egyik különlegessége, hogy rövid, pár perces epizódokból áll. Más volt a forgatás dinamikája, mint egy hosszabb játékidejű sorozat esetén?

– Egy nap alatt felvettünk három teljes epizódot, összesen nagyjából 24 percet, ami rengeteg, ha más filmes munkáimhoz mérem. Ennyi hasznos anyagot nem szoktunk forgatni. Gyorsan és hatékonyan kellett dolgoznunk, de az a szerencse, hogy Győzővel nagyon jól ismerjük egymást, szinte rögtön visszajöttek az emlékek és azonnal megtaláltuk a közös hangot. Annyi volt csak a nehézség, hogy a jelenetekben nincsen vágás, így ha a végét elrontottuk, akkor az elejéről kellett kezdeni.

Volt helye az improvizációnak? Mindkettőtöknek van benne gyakorlata.

– Annyira jó volt a szöveg, hogy nem kellett improvizálni, és szeretem is tartani magam a forgatókönyvhöz, ebben nagyon szigorú vagyok. Ez a munka nagyon erős fókuszt kívánt tőlünk, figyelmet és összeszedettséget.

Milyen volt visszatérni ehhez a sorozathoz? Eltelt két évtized azóta, hogy ezt először bemutatták.

– Úristen, nagyon ijesztő volt! Nem tudtam, hogyan fogjuk újrakezdeni húsz év után, mindkettőnk életében rengeteg minden történt, de olyan volt újra Brigit játszani, mintha mi sem történt volna. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem hiába, a rutin meg az évek. (nevet)

Ha már említed a sok történést, egészen meglepő dologgal foglalkozol manapság. Lovas mozgásterápiával, jól mondom?

– A lovas mozgásterápia során embereket gyógyítasz az állatok segítségével, én viszont lovakkal foglalkozom és az ő rehabilitációjukat, gyógyulásukat segítem. Olyan vagyok, mint az atléták trénere, aki azért felel, hogy a sportoló minél jobb fizikai kondícióban legyen és ennek része a belemelegítés, a nyújtás, masszírozás és a pihentetés is. Teljesítménylovakkal is dolgozom, számukra kiemelten fontos, hogy jó állapotban legyenek.

Mennyire nehéz? Egy állat nem tudja elmondani, hogy mi a panasza.

– Dehogynem! Ennek az egész munkának az az első lépcsőfoka, hogy megtanulsz kommunikálni az állatokkal. Ha hiszed, ha nem, elmondják, mi a panaszuk, csak nem szavakkal, mint az emberek. Meg kell érteni a jelzéseiket, mert értésedre adják, hol fáj, hol feszül és hol érzékenyek. Ha megvan a diagnózis, utána következik a terápia, amelynek az amerikai Masterson Method az alapja. Ez egy kidolgozott mozgássor fej-, nyak-, láb- és hátmunkával, nyújtásokkal, hajlításokkal és masszázzsal, mindennel, amire a lónak szüksége lehet.

Ez az, amit az Egyesült Államokban tanultál?

– Elvégeztem egy kétéves állatorvosi asszisztensi képzést, ami az alapokat megadta. Dolgoztam állatkórházban, de ott kizárólag kisállatokkal volt dolgunk, én viszont szerettem volna lovakkal foglalkozni, ezért továbbképeztem magam.

Lelkileg nem volt megterhelő az állatkórház?

– Nem volt könnyű, de az segített, hogy megértettem, az elaltatással véget vetünk az állatok szenvedésének. Ha nincs más út, ha nem lehet meggyógyítani őket, akkor nem szabad szenvedni hagyni az állatokat, meg kell szabadítanunk őket a fájdalomtól. Megviselte a lelkemet, de tudtam, hogy jót cselekszünk. Emellett rengeteg jó is történt ott velem, az állatok nagyon hálás betegek.

Miért vezetett az út Amerikába?

– A családunk egy része az Egyesült Államokban él, édesanyám is sokat járt a tengerentúlon és neki köszönhetem, hogy anyanyelvi szinten beszélek angolul. Gyerekként egyszerre hallottam a magyar és az angol szót, és ezért nagyon hálás vagyok. Azért, hogy ezt szinten tudjam tartani, folyamatosan kiküldtek a rokonokhoz, vagy családokhoz bébiszitterkedni, így az Államok lett a második otthonom.

Ha az ember a pályája csúcsán vált és tart szünetet, akkor azzal nagy rizikót vállal.

– Szükségem volt arra, hogy kis időre elmenjek itthonról, hogy feltöltődjek, mert éreztem magamon a kiégés jeleit. Tény, hogy rizikós, de szeretem a kalandokat és az sem feltétlenül baj, ha néha hiányoltatja magát az ember. (nevet) Biztos voltam benne, hogy jót fog tenni, ha elvonulok, ha csendesebb lángon égek, mert innen újult erővel térhetek vissza. Erős bennem az önfejlesztési vágy, sosem elégszem meg azzal, amit elértem.

Egy korábbi interjúban úgy fogalmaztál, "erős mehetnéked" is van.

– Rakéta van a fenekemben. (nevet) Ha túl kényelmesen érzem magam egy szituációban, akkor szeretem felkavarni a dolgokat, és akkor valahová menni kell, valami mást csinálni, új kihívást keresni. Ezért jó most lovakkal foglalkozni, mert minden egyes állat más és mindegyikük nagy kihívás. Erőpróba volt a Brigi és Brúnó is. Hiába nem hagytam el a pályát, és ma is színésznő vagyok, de húsz év szünet valamiben, az mégiscsak sok. Szerencsére nagyon jól sült el, remélem, a nézők is szeretik majd.

Lesz olyan, amikor már nem lesz ott az a rakéta?

– Ez fog engem jellemezni, amíg élek. Nem nyughatatlanság, inkább kalandvágy. Sokat akarok, megélni minden pillanatot, kihasználni minden percét az életnek. Nem kellenek nagy dolgok ahhoz, hogy szebbé tegyék a napomat, nehogy valaki a fényűzésre gondoljon, nekem már az is bőven elég, ha az erdőben sétáltathatom a kutyámat vagy ha kilovagolhatok, ennél nagyobb szabadság pedig nincs a világon.

Mióta hazatértél, eltelt elég idő ahhoz, hogy lásd, jó döntés volt-e visszajönni?

– Nem volt kérdés, hogy visszajövök. Azzal a céllal mentem ki az Államokba, hogy tanuljak és szerencsére nemcsak szakmailag, hanem emberileg is fejlődtem. Nagyon jókor tértem haza, már ha lehet így fogalmazni, hiszen mégiscsak a pandémia kellős közepén utaztam vissza Magyarországra. Kint is és itt is megállt az élet, de így teljesen magamra tudtam összpontosítani.

Milyen volt visszatérni? Kellett kilincselni, könyökölni vagy nem vagy az a típus, aki töri az utat?

– Egyfolytában! (nevet) Másfél éven keresztül hívogattam mindenkit, hogy itthon vagyok. Nem esett le a gyűrű az ujjamról, amikor fel kellett hívnom valakit, hogy szóljak, visszatértem és lehet velem tervezni, lehet rám számítani. Játszani, forgatni akartam! Mindenki nagyon örül, amikor az ember bejelentkezik, és miért ne csinálnám? Lehet rámenősségnek hívni, de mindenki a saját életéért felel.

A tévés visszatérés megvolt a Brigi és Brúnóval, de mi a helyzet a színházzal, a színpadi szerepekkel?

– Nehéz kérdés. A színház egyelőre kispadon van nálam, mert az én korosztályomnak kevés a szerep. Most az irodalmi felolvasóestekre fókuszálok, örömmel vállalom az ilyen megkereséseket, mert nagyon szeretem a verseket és a novellákat, és hiányolom őket a palettáról. A színház még várat magára.

És a magánéletedben várat még valami magára?

– Bármi is jön, azt megtartanám magamnak. Elég, ha az emberek annyit tudnak, hogy nagyon boldog és kiegyensúlyozott vagyok.