A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni egymással - figyelj a jelekre!

Sokszor hallani, hogy a felnőttek egymás között is úgy nyilatkoznak a kortárs csúfolódás, verekedés kapcsán, hogy
a gyerekek már csak ilyenek
az én időmben is volt ilyen
nem nagy ügy.

Egyrészt aláírjuk, hogy a gyerekek bizony tudnak gonoszkodni, másrészt viszont egyáltalán nem biztos, hogy az ilyesfajta viselkedést természetesnek kéne venni és legitimmé tenni azzal, hogy a hallgatásunkkal voltaképpen jóvá is hagyjuk. Főleg, ha ez a jelenség (csúfolás, kirekesztés, fizikai bántalmazás stb.) szándékos és ismétlődő.

– Mennyire természetes az óvodás korú gyermekek körében a csúfolódás, kirekesztés, verekedés?

– Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a "legjobb családban is előfordulhat" a helyzet szülte bántás, megbántás. Ebben az életszakaszban a legapróbb dolgok is mély sebeket tudnak ejteni: ...azt mondta, hogy csúnya a hajráfom, ...azt mondta, hogy nem játszhatok velük. Tipikus árulkodási mondatok.

A 3-6 éves korosztály óriási fejlődésen megy keresztül, nemcsak testileg és értelmileg, de lelkileg és szociálisan is. Ekkor alakul ki az identitás, ami többek között a környezet visszajelzései alapján történik meg.

– Mikor válnak már bántalmazás, bullying jellegűvé a fent említett viselkedési formák?

– Fontos megkülönböztetni az egyszeri bántásokat és a folyamatos, gyakori verbális vagy fizikai agressziót. Szerintem az észrevétlen és visszatérő bántások veszélyesebbek. Például, amikor a gyerekek

A célpont lehet, hogy nem is bántásként éli meg, hanem egy természetes folyamatnak, játéknak, csakhogy ennek a folyamatnak az ő személyisége esik áldozatul. Ezért nem mindegy, hogy a felnőttek mennyire figyelik a gyerekeket és a reakcióikat, akár a kortárs csoportban, akár otthon egy-egy „intimebb" beszélgetés során.

– Milyen jelek utalhatnak arra, hogy egy kisgyereket bántalmaznak a kortársai?

– A legegyértelműbb jel, ha a gyerek kerüli a kortársait, ha nem akar óvodába járni, miközben előtte szívesen ment. De az is lehet, hogy nem akarja kivonni magát a közösségből, inkább tőle szokatlan viselkedési megnyilvánulásai vannak, például: feltűnően visszahúzódó, csendes, vagy épp agresszív. Lehetnek még egyéb jelek is, mint a bepisilés, körömrágás, bizonytalanság stb. Utóbbiak azonban másodlagos tünetek, amiknek számos más oka is lehet.

– Mit tehet a szülő, ha ezeket a jeleket látja?

– Legfontosabb az őszinte kommunikáció és a megfigyelés. Lehet, hogy átmeneti állapotról van szó, ami nem tart sokáig. Érdemes a gyermekkel foglalkozó pedagógusokkal is információt cserélni, hogy az óvodában is látják-e a változást, illetve, hogy ők tudnak-e valami új dologról beszámolni.

Viszont az ilyen egyeztetésekhez érdemes külön időpontot kérni a pedagógusokhoz, mert a reggeli érkezés és délutáni távozás nem megfelelő keret ennek megbeszélésére.

– Mit tehet a pedagógus, ha bántalmazást észlel a csoportban, vagy egy szülő jelzi, hogy szerinte a gyermeke érintett?

– Az már fél siker, ha fény derül a bántalmazásra, mert akkor már nem a másodlagos tünetek viszik el a figyelmet, hanem a megoldáson lehet dolgozni. Mivel a pedagógusok jó esetben együtt lüktetnek a csoportba járó gyerekekkel, ezért számos lehetőség adódik az okok megkeresésére és a konfliktusok kezelésére. Beszélgető körök, pozitív példaadás, pozitív kiemelés, szociometriai mérések, drámapedagógiai vagy játékirányítási módszerek - több megoldás létezik, és ezek mind előre vihetik pozitív irányba a helyzetet.
Sőt, a probléma súlyosságától függően sok óvodában pszichológus segítségét is igénybe lehet venni.

– Mit tehetünk mi szülők, hogy a saját gyermekünk ne legyen bántalmazó a kortársai körében?

– Legfontosabb a pozitív példa és ismét az őszinte, minőségi és gyakori kommunikáció! A saját megnyilvánulásaink lesznek a gyermekeink számára a legerősebb minták, amelyeket követni fognak. Kamaszként már a kortársak kerülnek előtérbe, de az óvodások számára még a szülő a legfőbb mérce. Érdemes a figyelmüket ráirányítani a jó dolgokra, mint például a kellemes otthoni körülmények (szemben az otthontalanokkal), a szerető család (szemben az árvákkal) vagy a mozgás öröme (szemben a mozgássérültekkel). És természetesen, ha azzal szembesülünk, vagy

Érdemes megbeszélni vele, hogy nemesebb, tiszteletre méltóbb az, aki felismeri, ha másoknak segítségre van szüksége, illetve, ha megvédeni nem is tudja a társát, legalább ne erősítse a negatív oldalt.

– Mit tehetünk mi szülők, hogy a saját gyermekünk ne legyen bántalmazott a kortársai körében?

– A stabil, őszinte kapcsolat lehet ismét a megoldás. Ha időt, lehetőséget biztosítunk a gyermekünknek, hogy elmondja a vele történő dolgokat, akkor az őt foglalkoztató vagy bántó élmények felszínre kerülhetnek. De fontos az is, hogy ismerjük vagy figyeljük meg, milyen szerepet tölt be a gyerekünk a családon kívüli közösségekben, akár a gyerekekkel, akár a felnőttekkel szemben. A másodiknak nagy jelentősége van a tinédzserkor szempontjából is, ha már az „idegenekkel nem megyünk el sehova" korszakon túlestünk.

– Hova lehet segítségért fordulni, ha érintettnek érezzük a gyermekünket az óvodai bullying témájában?

– Az első az óvoda, ott pedig megkeresési sorrendben: az óvodapedagógusok, utána - ha van – az óvodapszichológus és az óvodavezető. A bántalmazó gyermek szüleinek bevonása akkor lehet célravezető, ha olyan a kapcsolat a szülők között, ami pozitív irányba mozdítja el az eseményeket.

A bántalmazás nem intézhető el egy vállrándítással, ha pedig gyermekek érintettek benne, akkor még inkább érdemes figyelni, hiszen ők a leginkább védtelenek.

Ha tetszett a cikk, ez is érdekelhet: Miért szólalnak meg annyra nehezen a bántalmazottak?