Bár sikeresek vagyunk abban, amit csinálunk, mégis bizonytalanok vagyunk, legbelül azt érezzük, nem vagyunk elég jók, elég tapasztaltak, elég képzettek vagy elég alkalmasak arra, hogy egy adott pozíciót betöltsünk vagy hogy más emberek elismerését, figyelmét elnyerjük. Folyamatosan kísért minket az, hogy nem érdemeljük meg azt, amit elértünk.
Ez nem arról szól, hogy félünk a kudarctól, inkább arról, hogy félünk attól, hogy lebukunk, mert valaki rájön, hogy valójában nem is vagyunk annyira jók abban, amit csinálunk.
Pauline Rose Clance pszichológus vizsgálta először ezt a fajta bizonytalanságot. Számos olyan egyetemista diákja volt, akiknek kiemelkedően jó jegyeik voltak, mégis azt érezték, hogy nincs helyük az egyetemen. Valaki még azt is gondolta, hogy csupán adminisztrációs hiba miatt került be. Clance volt az első, aki kollégájával együtt először vizsgálta a pszichológia tanszék női hallgatóin az imposztor-szindrómát. Kutatásaik egyértelműen kimutatták a probléma meglétét. A kutatás óta kiderült, hogy valójában ez a probléma nemtől, nemzetiségtől, életkortól, származástól és foglalkozástól is független. Bár az igaz, hogy gyakrabban jelenik meg hátrányos helyzetű vagy kisebbségben levő csoportok illetve nők esetében.
Sokan kételkedünk önmagunkban és közben azt gondoljuk, hogy egyedül vagyunk ezzel a problémával, mivel általában senki sem beszél erről a dilemmáról. Ez a bizonytalanság oda vezethet, hogy nem merjük ötleteinket megosztani másokkal vagy nem merünk képességeinknek megfelelő állásra pályázni, esetleg nem merjük kreativitásunkat kifejezni. A legtöbb ember, aki ebben a szindrómában szenved, hajlamos a maximalizmusra is. Mivel nem bízik önmagában, még elolvas pár könyvet, mielőtt megszólal egy témában vagy épp órákig tökéletesít egy blogbejegyzést, ami általában a hatékonyság rovására megy.
Az eddigi kutatások szerint a legeredményesebb módja, hogy legyőzzük az imposztor-szindrómát, hogy beszélünk róla!
A legtöbb ember ugyanis attól retteg, hogy ha visszajelzést kér valakitől, akkor félelmeik beigazolódnak, kiderül, hogy tényleg alkalmatlannak látják őket. Viszont ha megtudják, hogy mások is éreznek hasonlót, az enyhítheti a szorongást.
Az is fontos, hogyan gondolkodunk, hisz az azt is meghatározza, hogyan érezzük magunkat. Az első feladat, hogy felismerjük, a gondolkodásunk hogyan akadályoz minket a hétköznapi életben. Ha tisztában vagyunk vele, hogy imposztor-szindrómában szenvedünk, gyűjtsünk össze sok pozitív visszajelzést és olvasgassuk őket! Hiszen ha a dicséretek leperegnek rólunk, akkor az nem fog jót tenni az önbizalmunknak sem és hajlamosak leszünk arra, hogy ne ismerjük fel a saját érdemeinket a sikereinkben. Fontos az is, hogy tetten érjük a bántalmazó gondolatainkat. Ne szidjuk magunkat, hanem nézzük meg, mit tanultunk az adott helyzetből.
Érdekes, hogy ezt az érzést semmilyen siker nem mulasztja el.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy Einstein is önkéntelen csalónak fémjelezte magát, akinek munkássága érdemtelenül kapott túl nagy figyelmet.
Lehet azonban ez egy erőforrás is. Kutatások során például kiderült, hogy a legsikeresebb párkapcsolatok egyik tulajdonsága, hogy a partnerek szinten felülinek érzik a másikat. Mivel úgy érzik, hogy a társuk jobb náluk, ezért mindent megtesznek, hogy a legjobb partnerré váljanak és ezáltal sikeres lesz a párkapcsolatuk. Ráadásul aki folyamatosan bizonytalan önmagában, az folyamatosan tanul, fejleszti magát, aminek szintén megvannak a maga előnyei, ha nem visszük túlzásba.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.