Hozzámentem egy roma férfihoz, aki ráadásul művész is - interjú Vári-Hegedűs Olgával

Egy fiatal, csinos lány szerelmes lesz egy roma származású fiúba. Összeházasodnak, jönnek a gyerekek és élnek boldogan. Így van valóban?

V. H. O: Először így gondolhatja az ember. Ahogy a legtöbb kapcsolat, ez is így indult. De azt nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy mégis két különböző kultúrából érkeztünk ebbe a kapcsolatba. Mindenki hozott valamit a sajátjából. Egy ilyen jellegű történetből lehetetlen kizárni a környezetet, bármennyire is azt mondjuk, hogy nem foglalkozunk mással. Az igazi megpróbáltatások a hétköznapokban történnek, nem a rózsaszín felhős kezdetekkor. De minden csak akkor működik, ha mind a ketten akarjuk és közös az út. Mi mindig, minden felmerülő helyzetben azt a kérdést tesszük fel, hogy mi a megoldás. Ez általában elindít arrafelé, hogy meg is oldódjanak a helyzetek, de ez csak úgy lehetséges, ha teszünk is érte.

Olgi, azt mondtad, forró a téma, legalábbis sokak szerint. Mi volt a legnehezebb ebben a kapcsolatban? Mit szólt a két család és a környezetetek, ítélkeztek?

V. H. O: A forró témán azt értettem, hogy amikor kiadót kerestem a könyvemhez, többen nem merték bevállalni, talán támadhatónak ítélték a témát. És ezzel nekem is mindig vigyázni kell. Senkit sem szeretnék soha megbántani, mindig csak a saját megélt utamra hivatkozok. A családom mit is szólt? Amit én akkor nem-megértésnek vettem édesanyámtól, ma már tudom, hogy inkább csak nagyon féltett. Azt gondolta az elején, hogy ez csak egy hóbort, talán elmúlik – remélte. De házasság lett belőle. Féltett. Nagyon. Nem csak, hogy roma származású férfit választottam társként, de még művész is. A művészekről is van egyfajta sztereotípiája az embereknek. Édesanyám is gondolt erről valamit. De talán a legfontosabb, hogy én ebbe a kapcsolatba hoztam egy 7 éves kislányt is, akit kétéves kora óta egyedül neveltem. Talán őt féltette a legjobban - amit meg is értek. Amikor én ezt a döntést meghoztam, akkor egy teljesen ismeretlen közegbe, városba költöztem. Mindent magam mögött hagytam. Szegedről Budapestre jöttem.

A lányodnak sem lehetett könnyű, de az idő benneteket igazol. Ma már érett emberként áll a történethez, de ehhez sok minden kellett. Főleg egy visszacsatolás, egy bizonyíték, hogy minden lehetséges. Igaz?

V. H. O: Igen, a kislányomnak volt a legnehezebb. Én választottam magamnak egy új párt, ő csak követett. Neki is maga mögött kellett hagyni a saját barátait, kis mikrovilágát. Az újban csak később igazodott el. És talán belátta, hogy megérte a változás. Ma már szeret itt élni, Budapesten. Most, hogy 17 éves, most kezdi igazán elfogadni a férjemet. Sokáig bezárkózott, sokat vívtak egymással. Mivel kezdetekben a férjem roma képviselő is volt az V. kerületben, így sokszor mentem segíteni neki a programok alkalmával. Ott a kislányom már látta a különbséget, hisz mások voltak azoknak a gyerekeknek a szokásai, mint amit ő korábban megszokott. Nem találta a helyét sokáig. Később be kellett látnom, hogy ez nem jó neki, ezért már nem vittem ilyen jellegű programokra. Ettől függetlenül nagyon elfogadóvá vált, és sokat tanult. Ma már ezek a dolgok nem zavarják. Megértett engem és látja, hogy harmonikusan élünk, és ez szerintem fontos neki.
Az egész baráti társaságom féltett, amikor meghoztam ezt a döntést. Kaptam is jó sok féltő szót, biztos ez, meg az fog veled ott Budapesten történni. Ám én olyan mély, belső vezetést éreztem, hogy ezt senki nem érthette. Mennem kellett, hívott az út.

Mi volt a legkritikusabb pont, mit viselsz a legnehezebben?

V. H. O: A legnehezebb, hogy édesanyám nem látogat minket. Én ugyan mehetek hozzá a gyerekekkel, de a férjemet nem kedveli. Kettészakadni nem lehet. Ebben nekem kellett döntést hozni. Az új családomat választottam, bármennyire is fáj és hiányzik, de a mi ajtónk mindig nyitva áll előtte. A férjem állami gondozott volt. Az ő baráti köre és a fogadott anyja sem igazán kedvelt engem. Ő hangot is adott annak, hogy szerinte egy cigány származású lánnyal jobban járna. Amikor a kisfiam megszületett, annyit mondott, túl fehér... Erre nem tudtam mit mondani. Nehéz volt vele, soha nem ismert el. Míg korábban mindent megtett, hogy közénk álljon, talán ma már látja, hogy boldogok vagyunk. Látja, hogy erősebb ez a szövetség, mint hitte. Hiányzik neki a férjem, az biztos, de mivel oda én nem mehetek, így a férjem sem látogatja őt. Itt is szakadás történt a szoros kapcsolatban.
A barátai között van, aki elfogadta ezt a kapcsolatot, van, aki nem. Ehhez változnia kellett a férjemnek is, és az már nem tetszett nekik. Ez esetben is a családunkat választotta a párom, és elengedte a korábbi barátokat. Ma már csak ritkán látják egymást, azok is inkább csak felszínes találkozások. Közösen kellett egy új társas közeget kialakítanunk, ahol együtt érezzük jól magunkat. Talán azért vagyunk erősek, mert vigyázunk egymásra. A család a legfontosabb számunkra, még ha mi a sajátunkat el is engedtük egy új születése érdekében. Ez nagyon fájdalmas volt mindkettőnknek, nem is ment egyből, de az évek alatt letisztult.

A gyerekeken hogy csapódott le mindez, ők hogy bírták, hogyan hatott rájuk a sok bántás, egyáltalán érzékelték?

V. H. O: Szerintem a gyerekek nem érzékeltek bántást. Ádám a közös gyermekünk, aki 8 éves, talán most kezdi érezni, hogy neki "más" apukája van, de nagyon tiszteli. Mi itthon a roma hagyományokat ugyan nem követjük, ő viszont eljár az édesapjával roma programokra. Szoktunk erről beszélgetni. Azt gondolom, az én gyermekeim sokkal többet látnak így ebből az oldalból és jobban meg is értik. Kisfiam egyébként magyarnak mondja magát. Ezt ő mondta ki maga. Lehet, hogy az izgalmasabb része később következik, mikor majd ő is kap kérdéseket a kortársaitól. Ezt még nem tudni. Az biztos, hogy nagyon büszke az édesapjára, és mindent megbeszélünk, ami kérdésként felmerül benne.

Férjed egy megbecsült festőművész, hatalmas lélekkel. Itt éltek a harmadik kerületben, bemutatnád a családotok egy napját?

V. H. O: Márciusban született meg a harmadik gyermekem, aki egy édes kislány, így most sokat segít nekem a férjem. Gyakran ő viszi el a kisfiunkat az iskolába. Én a babával való teendőket végzem most a nap nagy részében. Mellette két egyesületet vezetünk, amelyek irodai feladatait közösen látjuk el. Mindig akad teendő ezzel kapcsolatban. Ha a rendezvények vannak soron (kiállítás, kulturális program) akkor azt szervezzük. Délután segítek a leckében a fiunknak. A nagylányom csak este ér haza, mert igazolt atléta, és iskola után mindig edzésen van. Este közösen beszélgetünk, kivel mi történt.

Énidő? Mi idő?

V. H. O: Van két kutyánk, őket minden nap kiviszem a közeli erdőbe egy nagy sétára. Ez az én igazi énidőm most. Szoktunk közösen is alkotni a férjemmel, van, hogy együtt festünk, vagy művészeti témákkal kapcsolatos fotókat, videókat nézünk. A háttérben ezalatt mindig szép zene szól, többnyire klasszikusok. A ház alsó szintjén dolgozunk, alkotunk, tervezünk, míg fent az emeleten már a családdal kapcsolatos élet zajlik. A férjem többet alkot lent, ahol a műterme is van. Saját maga készíti az olajfestékeket is, egyedi címkékkel ellátva. Ha alkotni szeretne, bármikor megteheti. A hajnali órákat szereti a legjobban, olyankor áthatja az alsó szintet a művészet atmoszférája. Sokat járjuk a környéket, gyakran fotózunk is, ami egy művészcsaládnak mindig inspirációt nyújt.

Közeleg a karácsony. Hogy néz ki nálatok az ünnepi időszak?

V. H. O: Szeretjük feldíszíteni a lakást már az adventi időszakban. Ezzel elkezdődik a ráhangolódás. Most már mondhatom, hogy évek óta házilag készítünk karácsonyi bonbonokat közösen a gyerekekkel, hagyomány lett belőle. A fa díszítését a gyerekek végzik Szenteste délutánján. A párom és én közösen főzünk, igazi, meghitt hangulatban. Persze a fenyőfának soha nincs megfelelő talpa, de estére mindig áll. Évek óta műfenyőt használunk, mert szeretjük az élő fákat életben hagyni, inkább lemondtunk a fenyőillatról. Ezzel már a gyerekek is így vannak.

Mesélnél egy kicsit a könyvedről?

V. H. O: E kapcsolat történetéből megszületett egy könyv is. A Vegyes házasság aromája címet kapta, és végigkíséri az olvasót azon, amin keresztülmentünk. Bemutatja, hogyan formálódik valami vegyesből egy igazán új. Hogyan születik meg az igazi elfogadás. Mennyire fontos minden ítélet mellett a valódi megismerés, a tisztelet, és ha kell, el is kell tudnunk engedni másokat az úton, hogy ami fontos, az egyben tudjon maradni. Ez azonban nem rossz vagy jó. Ezen az úton megtanultam, hogy mindenki véleménye fontos és mindenki értékes. Megtanultam a megértést, de már mindent és mindenkit vinni ezen az úton nem kell. Ez mindkettőnknek megmutatta a házasságunk valódiságát, így engedtünk el korábbi útitársakat. Egymás kezét kell fognunk, mert csak akkor maradhatunk erősek. Amíg harcokat vívunk, nem találjuk meg a valódi lelki békénket. A könyv igyekszik bemutatni a két világot, a roma és magyar kultúra egybefonódását egy család képében.