A covid-járvány okozta magány: A lány, aki belebetegedett…

Családjával és barátnőimmel felváltva próbáltuk tartani benne a lelket, hol virtuálisan, hol személyesen. Igyekeztünk mindent megtenni, és mára már ugyan jobb a helyzet, de sosem lesz olyan, mint régen.

Erika egy teljesen normális értékrendű, egészséges gondolkodású ember volt, épp csak a lelke volt kicsit érzékenyebb az átlagnál. Minden jól ment, szeretetben éltek otthon az erdőszéli házukban: a kedvese, a kutyájuk, és ő. Aztán egyszer csak lecsapott a vírus. Mindannyiunkra.

Erika sosem tűrte jól a korlátokat, ezért is költözött ki a "zöldbe", távol a város zakatoló zajától, az emberektől. Mindennél rosszabb a bizonytalanság - hajtogatta mindig, és mi nem tudtuk mire véljük ezt a mondását, aztán szép lassan kezdett kirajzolódni, mire is gondolhatott ez alatt.

A fiú nehezen bírta a kettesben létet és azt, hogy nem találkozhat a barátokkal, nem járhat munkába, hogy mindent csak a négy fal között tehet. Kezdett fogyni a tér, az idő pedig sehogy sem akart múlni. Egyszer csak besokallt, és mire Erika hazatért a kutyasétáltatásból, egy cédula várta a konyhaasztalon: Ne haragudj, szeretlek, de nem bírom tovább. A lány összetört. Ott állt a cetli felett és százszor is elolvasta újra és újra az üzenetet. Ott maradt. Egyedül, az erdő szélén. Pamaccsal, a kutyájával.

Igyekeztünk tartani benne a lelket, így, vagy úgy, de kevesek voltunk ekkora traumához. Családtagjai, akik távol távol éltek tőle nem tudtak jönni látogatni és ő sem utazhatott a karantén miatt. Virtuálisan vigasztalták ugyan egymást, de egyre szomorúbb, magányosabb lett. Bezárkózott a saját kis világába és félt. Félt a jövőtől, amit egyáltalán nem látott maga előtt. Félt a bizonytalanságtól, ami az idő múlásával, egyre csak nőtt. Hiányzott neki az apja, akivel oly régóta nem látták egymást. Hiányzott a zene, a tánc, ami ilyenkor mindig átsegítette őt a mélypontokon.

Terápiára kellett volna kísérnünk, de hova, ha egyszer minden és mindenki kizárólag online fogad, ha fogad egyáltalán? Kilátástalannak tűnt minden. Már az erdőbe is ritkábban jártak ki. A barátnőimmel felváltva jártunk át a kis házba, hogy rendbe tegyük a teret és Erika lelkét. Süteményt sütöttünk, vidám filmeket néztünk vele együtt, hogy jobb kedvre derítsük. Minden csak ideig-óráig hatott, mert a magányban az a legrosszabb, hogy egyedül maradsz estére. Hiába vannak barátok, hiába néznek rád olykor-olykor, mindig nem lehetnek ott. A magány pedig marad. Nem tágít.

Egyre erősebben tört elő és lett úrrá Erikán a depresszió. Sosem járt pszichológusnál, mert eddig úgy tűnt, nincs rá szüksége. Mostanra viszont nagyon kellett volna a segítség, mert mi már kevesek voltunk ehhez. De hiába! Zárt ajtók fogadtak mindenütt, hiába kopogtattunk. Végül jelentkezett valaki, egy közös ismerős, aki meglátogatta és elkezdett nála egy terápiát. Nem azért, mert nyerészkedni akart Erikán, nem fogadott el pénzt a segítségéért - és ez azóta sem változott.

Heti 1-2 alkalommal beszélgetnek, önismereti és személyiségfejlesztő feladatokat végeznek együtt. Erika megtanulta kezelni az érzéseit, de ami a legfontosabb, hogy megértette: szeretjük őt és együtt ezen a nehéz időszakon is átlendülünk majd.

Manapság a figyelem az, amiből a legkevesebbet adunk egymásnak, és amire mindennél nagyobb szükség van. Mert olyan "gyógyító erővel" rendelkezik, ami pénzzel nem megvásárolható, de talán a legnagyobb érték e kerek világon. Főleg a mostani nehéz időkben.

A cikket a Vodafone támogatta.