Lehet, hogy önzőbbek vagyunk, mint gondolnánk

Az önzőség általában egy rossz, ellenszenves tulajdonság, amit semmiképpen sem szeretnének az emberek magukban hordozni. Ez tiszteletre méltó, hiszen arra utal, hogy az adott személy szeretne együttérző és figyelmes lenni, hogy szeretne mások mellett állni, kiállni értük, és nem ártani senkinek önzéssel és önzőséggel. Jó embernek lenni csodálatos vágy. Az önbecsapás és a torz önkép azonban megakadályozhat bennünket ennek teljesítésében.

Vannak jelek, amelyek arra utalnak, hogy önzőbbek vagyunk, mint gondolnánk. Ez nem azt jelenti, hogy meggondolatlanok és rosszak vagyunk. Lehet, hogy csak elzárkózunk önmagunktól. De ennek nem kell így lennie. Ha nem akarunk önzőek lenni, akkor jó eséllyel képesek leszünk megbírkózni ezzel az oldalunkkal, ha szembe nézünk vele.

Ha egyáltalán nem gondoljuk, hogy önzőek vagyunk

Ha az egoizmust önzésként és énközpontúságként értelmezzük, akkor a legtöbb ember számára nehéz lehet teljesen felmenteni magát ez alól - és ez rendben is van. Elvégre gondoskodnunk kell magunkról, és bizonyos helyzetekben előbb kell magunkra gondolnunk, minthogy mások számára ott lehetnénk. És ebben általában mi vagyunk a legjobbak is: elvégre senki sem ismeri nálunk jobban a szükségleteinket – derült ki a Brigitte cikkéből.

Ennek ellenére sok olyan cselekedetünk, amelyet mások érdekében végzünk, bizonyos mértékig önző. Például jól érezzük magunkat, ha másokról gondoskodunk, vagy ha boldoggá tesszük őket. Befektetünk a kapcsolatainkba, amelyek végső soron (is) a mi hasznunkra válnak.

Ha nem gondoljuk, hogy magunkból következtetünk másokra

Szinte minden ember úgy kezdi, hogy önmagából következtet másokra, mert a saját tapasztalatunk és perspektívánk elkerülhetetlenül az elsődleges információforrásunk. Nem várhatjuk azonban, hogy ez a megközelítés lehetővé teszi számunkra, hogy megértsünk és reagáljunk más emberekre. Hiszen az ő tapasztalataik és perspektívájuk különbözik a miénktől, és néha nagyon is különbözik.

Bizonyos mértékig beleélhetjük magunkat mások helyzetébe, és megpróbálhatjuk átvenni a perspektívájukat, de a legjobb módja annak, hogy igazságot tegyünk egy másik emberrel szemben, az, hogy kapcsolatba lépünk vele, és meghallgatjuk.

Ha azonban eleve nem vesszük észre, hogy magunkból következtetünk másokra, akkor soha nem fogunk arra törekedni, hogy valóban elköteleződjünk feléjük. Ez akaratlanul önzővé tesz minket anélkül, hogy észrevennénk.

Úgy érezzük, hogy a bocsánatkérésen kívül semmi mást nem kell tennünk

Ki ne szeretné maga mögött hagyni a kellemetlen élményeket? Ki ne szeretné, ha egyetlen varázsszóval mindent lehetne tisztázni? Sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. Még a legőszintébb bocsánatkérés és a megbocsátásra való hajlandóság sem képes egyik napról a másikra kitörölni egy emléket és annak nyomait. Ha neheztelésnek ítéljük meg, ha valaki egy sérelem után az őszinte bocsánatkérés ellenére másképp viselkedik velünk szemben, akkor lehet, hogy kevesebb empátiával rendelkezünk, mint gondolnánk.

Biztosak vagyunk benne, hogy nem tartozunk senkinek semmivel

Természetesen nem önző dolog adósságokat törleszteni, szívességeket viszonozni és jóvátenni - és megbizonyosodni arról, hogy nem tartozunk semmivel.

Például elfelejtjük, hogy mindenkinek tartozunk tisztelettel. És hogy mindenkivel szemben kedvesek és nagylelkűek lehetünk anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe, vagy bármit is kompenzálnánk. Tartozunk azzal, hogy úgy bánunk másokkal, ahogyan mi szeretnénk, hogy velünk bánjanak. Teljesen normális, hogy ezt itt-ott elfelejtjük a mindennapokban, miközben a saját démonainkkal küzdünk. De ez is önzőbbé tesz minket, mint gondolnánk.