Wendy-szindróma – Amikor a túlzott önfeláldozás és gondoskodás már károsan hat kapcsolatainkra

A mindennapok kihívásai közepette gyakran előfordul, hogy a nők túl sokat vállalnak magukra, és mások gondoskodójaként élnek. De mi történik akkor, ha ez az áldozatkészség átlépi az egészséges határokat? A Wendy-szindróma egyre gyakrabban kerül reflektorfénybe, és fontos, hogy megértsük, miként hat ez a jelenség ránk és kapcsolatainkra. Interjúnkban Dr. Makai Gábor klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta segít feltárni a szindróma mélyebb rétegeit.

- Mik a főbb jellemzői a Wendy-szindrómának?

Dr. Makai Gábor: A Wendy-szindróma alapvetően olyan nőt ír le, aki gondoskodó, empatikus és odaforduló. Első pillantásra ezek a tulajdonságok nagyon pozitívnak tűnnek, hiszen nélkülük egy kapcsolat sem lenne teljes. Azonban mi, pszichológusok, azt tapasztaljuk, hogy a Wendy-szindrómával küzdő nők gyakran egyfajta álarc mögé bújnak. Ez az álarc egy olyan működésmódot rejt, ahol a nő látszólag önfeláldozó és gondoskodó, de valójában - bár sokszor tudattalanul - önös céllal cselekszik.

- Hogyan befolyásolja a személy párkapcsolatait a Wendy-szindróma?

Dr. Makai Gábor: Ha egy nő a kapcsolatában állandóan a Wendy-szindróma mintáját követi, az hosszú távon nem lesz kifizetődő. Előbb vagy utóbb a kapcsolati konfliktusok előkerülnek. A Wendy-szindrómás nők gyakran a gondoskodó nő álarcát viselik, és túlzó, önfeláldozó magatartással próbálják manipulálni a partnerüket. Ez a működésmód pedig feszültségekhez vezet, mivel a kapcsolat dinamikája ezáltal nem lesz kiegyensúlyozott.

A magára hagyatottság és az elutasítás képei ezeknek a nőknek a fejében állandó készenléti állapotot idéznek elő, így fenn kell tartaniuk ezt a szerepet. Fontos megjegyezni, hogy ez a szerepfenntartás hatással van a másik félre is. A párjukat, a férfit egy gyermeki szerepbe kényszerítik, ezért gyakran mondjuk, hogy a Wendy-szindrómás nők Pán Pétereket vonzanak, és így jól kiegészítik egymást. Ez a működésmód elhiteti a másikkal, hogy életképtelen, semmire nem képes, és egyedül nem boldogul. Hosszú távon ez a túlzó viselkedés rombolja a párok személyiségét, és az önértékelésüket megtorpedózza, hiszen két, önértékelésében sérült, negatív énképpel rendelkező ember fog együtt élni. Összeolvadva együtt rettegnek, mert a fejükben kialakul az a kép, hogy a világ számukra egy veszélyes hely.

- Milyen tényezők járulnak hozzá a Wendy-szindróma kialakulásához?

Dr. Makai Gábor: Az ilyen emberek mindent megtesznek a párjukért, de valójában az önös céljuk az, hogy saját belső feszültségüket oldják és önmagukat stabilizálják. Emögött az áll, hogy kevésnek, nem elég jónak gondolják magukat. A háttérben meghúzódó negatív énképük és alacsony önértékelésük miatt pedig nem tudják megélni, hogy szeretik őket.

Az ilyen gyenge önértékelésű emberek tehát félnek attól, hogy előbb-utóbb elutasítják őket. Az elhagyástól és az elutasítástól való félelem következtében alakul ki ez a működésmód. Úgy próbálnak fontosságot nyerni és nélkülözhetetlenné válni, hogy kiszolgálják a partnerüket és minden kívánságukat teljesítik. Ezzel tudattalanul manipulálják a másikat, hogy az ne bántsa őket, hanem inkább odaforduljon hozzájuk. Így csökkentik a szakítástól és magánytól való félelmüket, feszültséget.

Léteznek-e hatékony megelőzési stratégiák a Wendy-szindróma ellen? 

Dr. Makai Gábor: Úgy vélem, hogy ha valaki tudatára ébred az elutasítással kapcsolatos félelmeinek, és aggódik a kapcsolat alakulása vagy saját értékessége miatt, akkor ezt a problémát fontos kezelni, hogy megoldást találjunk a helyzetre, és a legtöbb esetben ez a pszichoterápia révén valósul meg.

A gyökere ennek az egésznek az, hogy van a háttérben egyfajta mentális zavar, sok esetben személyiségzavar, egy negatív énkép amihez depresszió is társulhat. Ezt kell tudni kezelni ahhoz, hogy képesek legyünk másképpen viselkedni.

Milyen gyakorlati tanácsokat adna azoknak, akik a Wendy-szindróma tüneteit tapasztalják párjukon?

Dr. Makai Gábor: A férfinak is fel kell ismernie, ha a párja túlzottan és fojtogatóan kötődik hozzá, és ezáltal passzívvá teszi őt. A kötődés fontos, ahogy azt a pszichológusok is gyakran hangsúlyozzák, de ha ez már nem kötődés, hanem inkább egy szorító kapocs, ami korlátoz, akkor ezt a mindennapokban is meg fogjuk élni. A férfinak fel kell hívnia a párja figyelmét arra, hogy valami nem működik jól. Segíthet azzal, hogy kommunikációval irányítja a párját, jelezve, hogy ez a túlzott kötődés már nem elfogadható. Fontos, hogy beszéljünk a kapcsolatunkról: mi a jó benne, mi a rossz, min lehet változtatni, hogyan vagyunk jelen benne. Építeni és dolgozni kell a kapcsolaton, rámutatva a másik működésére is, ami lehet, hogy nem kényelmes számunkra. Merjünk kommunikálni pozitív és negatív érzéseinket egyaránt, és ne féljünk külső segítséget kérni a problémák megoldásához.