Időzített bombával született, ami 40 éves korában fel is robbant

"Idén júniusban történt, amikor éppen az Anglia-Németország világbajnoki mérkőzésre vártam. Ettől kezdve azonban egyáltalán nem érdekelt a foci. Az alvás némi enyhülés hozott, de amikor reggel felébredtem, úgy éreztem, mintha valaki ököllel verné hátul a fejemet. Rögtön bejelentkeztem az orvoshoz, és arra számítottam, hogy migrént fog megállapítani. Tévedtem. Előzmény nélkül kialakuló, majd hirtelen eltűnő, villámcsapásszerű fejfájásom volt, ezért elővigyázatosságból beutalt agyi képalkotó vizsgálatra a kórházba.

A szken kis bevérzést mutatott ki az agyamban, ezért azonnal felvettek. Két nappal később átvittek a romfordi Queen's kórház idegsebészeti osztályára. Itt kiderült, hogy szubarachnoidális vérzésem, vagyis aneurizmám van, ami nem más, mint egy bevérzés az agy felszínén. Ez egyfajta stroke, amely akár azonnal halált okozhat. Az agyat oxigénnel ellátó egyik véna szétnyílt. Ezt a vérerek rendellenessége, ún. arteriovénás fejlődési rendellenesség okozta.

Aki ezzel a rendellenességgel születik, valóságos időzített bombával él a fejében. 40 évesen pont megfelelő életkorban voltam egy ilyen robbanáshoz. Pedig elég valószínűtlen áldozatnak tartottam magam: nem dohányoztam, többet kerékpároztam, mint autóztam, és nem éltem stresszes életet. Szabadúszó újságíróként kiköltöztem Londonból, és csendesebb környéken telepedtem le. Az életmód azonban nem számított, mert a katasztrófa némán készülődött.

A kórházban megműtöttek, de a beavatkozás során az agyam egyes részei nem jutottak elég oxigénhez, és volt egy stroke-om. A legijesztőbb következmény az volt, hogy képtelen lettem normálisan beszélni. Tudtam, mit akarok mondani, de amikor megpróbáltam, szörnyen elmosódott, vagy egyáltalán nem tudtam kiejteni. A testem bal fele érzéketlenné vált, és elveszítettem az egyensúlyérzékemet.

Három hét múlva vizsgáznom kellett a foglalkozásterápiai osztályon, hogy hazaengedjenek. A feladat az volt, hogy készítsek egy kávét. A mosogatónak dőlve majdnem kiejtettem a nescafés üveget a kezemből, de nagy nehezen túléltem.

A változások a kórházon kívül még inkább felerősödtek. A beszédkészségem leromlása miatt alig mertem idegenekkel beszélni, lassanként megszoktam a "mi a baja ennek az embernek" pillantásokat, és néhány hónap alatt megtanultam egyenesen járni. A terápiák hatására lassan javulni kezdtem, és a kettős látásom is enyhült. A stroke-ból való felépülés azonban olyan, mint a lottó.

A műtét sikeresen megszüntette a vérzést, a sugárkezelés pedig remélhetőleg eltüntette az arteriovénás fejlődési rendellenességet, de két évnek kell eltelnie, mire kiderül a teljes felépülés lehetősége. Az orvosaim semmit sem ígérnek, mindig emlékeztetnek arra, hogy a vérzés katasztrofális lehetett volna, és akár szívószálon át is táplálkozhatnék. Nagyon nagy szerencsém volt."