"A nyári estéknek más illata van" - A világ vak kislányok érzékein keresztül

Melitta: "Szeretem, ahogy a Nap simogat"

Melitta 8 éves, másodikos a Vakok Általános Iskolájában. Koraszülöttként jött a világra, a terhesség 25. hetében, alig 67 dekagrammosan. Sérülését a "túladagolt", de életmentő oxigénnek köszönheti. Tulajdonképpen így, születése óta vak, semmilyen látásélménye, látásemléke nincs. Számára valóban árnyékok mögé bújt a világ.

Anyukájával, Zsuzsannával beszélgettünk először: "Az első pillanattól kezdve próbáltam természetesen fogadni Melitta sérülését. Azt gondoltam, ez van, ez a feladat, nem is értem rá szomorkodni rajta. Arra törekedtem, és most is ez a legfontosabb, hogy ő maga is képes legyen elfogadni a helyzetet, és minél önállóbbá váljon. Számunkra nagyon fontos volt a korai fejlesztés, hiszen e nélkül nehezen tudtam volna a többi érzékszervet mozgósítani: a fejlesztések viszont ezt is célozzák: a tapintás, hallás segítségével megértetni, 'láthatóvá' tenni a világot.

Ugyanúgy beszélünk Melittával, Melittához, mint bárkihez. Nincs különleges szóhasználat. Amikor azt mondom: 'Gyere ide, nézd meg', akkor ő tudja, hogy neki ott, abban a helyzetben a kezével kell látnia, hiszen azzal lát. Nincs ebből magyarázkodás, nincs érzékenykedés. A vak gyerekek a kezükkel, a bőrükkel, a fülükkel látnak, éreznek."

De hogyan él egy nyolcéves vak kislány?

Ugyanúgy és teljesen másként, mint a hasonló korú gyerekek. Nagyon fontos például, hogy szép legyen, és a mese is fontos szerepet játszik az életében. Ahogy a mozgás és a hang is: "Reggel a telefonomra ébredek, én állítom be magamnak: nagyon ügyesen bánok a számokkal, billentyűkkel" - meséli Melitta. "Ébredés után átszaladok anyuék szobájába, és én ébresztem őket, ha még nincsenek ébren. Fel tudnék öltözni egyedül is, de nekem fontos, hogy csinos legyek, és mivel nem látom a színeket, így anyukám segít kiválasztani az összeillő ruhadarabokat. Az sem mindegy, hogy milyen a hajam. Én érzem, hogy szép hajam van, és nagyon szeretem, amilyen lesz, ha megmosom: illatos, puha, száll a szélben. Iskola után - mi délutánig vagyunk iskolában - anyukám jön értem, minden feladatot az iskolában oldunk meg.

Itthon már nincs lecke, csak akkor kell feladatozni, ha különórám volt, ha például pszichológusnál voltam. Itthon a legtöbbször játszom. Mivel? A telefonommal például, vagy hintázom a szobámban. A mozgást nagyon szeretem, és imádok csúszdázni, olyankor érzem az arcomon a levegő mozgását. A Napot is ezért szeretem, mert simogat. A mesék közül a Süsü, a sárkányt szeretem a legjobban, nem is tudom, miért, úgy egyben az egészet. A Süsüt nagyon szeretem. Zenét nem nagyon hallgatok, nincs kedvencem, de a múltkor felvettem a pszichológusnál zajló beszélgetést és azt sokszor visszajátszom. Megnyugtat a hangja, és ahogy beszél hozzám.

Ami nem megy, az az éjszaka elkülönítése a nappaltól. A nap végén elfáradok és ebből tudom, hogy este van, illetve nyáron illata van az estének. De a reggel nem jelenik meg könnyen. A reggelt nem látom, nem érzem. Még jó, hogy van telefon."

Debóra: "Nem illat és hang alapján választunk barátokat"

Debóra 14 éves, ő két részletben veszítette el a látását egy daganat következtében. Négyhónaposan műtötték ki az egyik szemgolyóját, hét évvel később a másikat. Teljes sötétségben él azóta, de ahogy nagymamája látja, Debóra talpraesett, csupa élet, gyönyörű nagylány. Persze nagyon fontos volt Debi fejlesztésénél, hogy nem születése óta teljes a vakság. Még az a néhány hónap is sokat számított, a fény érzékelése is a fél szemmel. És sokat számít a szülő (a nagymama) mentalitása is: ő "keményen" bánik a kislánnyal, fontos, hogy önállóságra nevelje, emiatt Debi önállóvá is vált nagyon sok területen. És sikerei is vannak. Nem is olyan rég sakkversenyen ért el szép helyezést. Mert attól, hogy valaki vak, még nem kell mindenről lemondania. Debi sakkozik, úszik és nyaranta körbekerékpározza a Balatont. Ősztől Kaposváron, egy gimiben, látó gyerekekkel fog együtt tanulni. A nagymamája szerint emiatt nem izgul, talán azért nem, mert oviba is látóoviba járt.

"Fülbevaló-lázban égek"

Debi hét éve semmit sem lát, nincsenek élményei a látásról. Nem ismeri a színeket, nem is tudja elképzelni azokat, de neki is nagyon fontos a külső, hogy mások, a többi ember szépnek lássa őt. Számára is fontosak a színek. Semmiképp nem venne fel olyan ruhát, ami színben nem illik össze, csak éppen tükör helyett a nagymamája a kontroll.

Az ő segítségével választ ruhákat reggelente, de már az is gyakran előfordul, hogy megtanulja, melyik tapintású póló milyen színű, melyik illik egyik vagy másik farmerhez, nadrághoz. A hajgumikat is bevési magának, a színeket a gumi méretéhez, tapintásához rendeli. Rengeteg haja van, szükség is van a sokféle csatra, hajgumira.

"Fülbevaló-lázban égek - mondja -, eddig csak két fülbevalóm volt, de most formák szerint cserélgetem azokat és akarok még több lyukat is a fülemre, és kicsit később majd köldökpiercinget is. Lassan ideje lenne önállóbbá válni, például a közlekedésben. Csak az a baj, hogy nem szeretek segítséget kérni. És nem látom, hogy melyik busz érkezik be a megállóba. Ezt nem mondják be, én meg nem akarom megkérdezni. Azzal valahogy elárulnám, hogy kiszolgáltatott vagyok. Van egy osztálytársam, ő a buszok frekvenciája alapján hallja, melyik busz jön. Én nem. Pedig önállóvá kell válni! Mert mi lesz, ha nem lesznek velem, mellettem azok, akiktől kérhetek segítséget?

A tűz is gondot okoz még. A gyertya lángja például. Nem látom a fényt: honnan tudjam, mikor lobbant fel a láng? Pedig előbb-utóbb a gáztűzhely használatát is meg kell tanulnom. Főleg, hogy szeretek a konyhában tenni-venni, a mézeskalácsot minden karácsonykor az öcsémmel közösen gyúrom, szaggatom formákra, de szoktam tojáskrémet is készíteni.

Nekünk, vakoknak, nagyon fontos az állandóság és a rend, hogy a tárgyak mindig oda kerüljenek vissza, ahonnan elvettük, vagy tették azokat, hiszen ha a másik oldalra, vagy kicsivel arrébb kerül, már nem találjuk őket. A hűtőben is fontos, hogy legyen állandó helye mindennek, különben keresgetnem kell, nem baj, megtalálom, csak az idő. Persze felkészítenek minket arra is, hogy - főleg, ha látó iskolában tanulunk tovább - nem lesz minden a 'helyén', hogy elvándorolhatnak tárgyak."

Debi szeret moziba járni, és szereti a jó könyveket. Nem ujjal olvassa azokat (Brille könyvek), hanem digitális formában, számítógépről, olvasóprogram segítségével: "Nem látom a filmet, a képeket, de hallom azt, és ha a zene elnyomja, mondjuk az autó hangját, akkor elmondják nekem. Egyébként az angoltanárom olyan színházi előadásokat rendez, ahol látó emberek számára idézik meg ezt az élményt. Teljes sötétségben zajlanak az előadások, és a nézők csak a fülükre támaszkodhatnak. Talán az ilyen darabok segítségével megtanulható, milyen érzés vakon létezni."

Debit a szerelem még nem találta meg, de ahogy fogalmaz, a barátság is nehezebben születik: "Mi kicsit nehezebben nyílunk meg, mint mások, és nem igaz, hogy illat vagy hang alapján lehet jól választani. A hangjáról senki nem tehet, az illat meg... attól, hogy valakinek jó az illata, attól még lehet olyan goromba, mint egy pokróc."

"Az nem úgy megy, hogy elveszítjük a látásunkat, de cserébe élesebb hallást kapunk"

Somorjai Ágnes, a Vakok Óvodája, Általános Iskolája, Speciális Szakiskolája igazgatónője avat be minket az iskolában zajló szakmai munkába: "Intézményünk az egyetlen állami finanszírozású ilyen jellegű intézmény, és speciális abban is, hogy óvodás kortól egészen a szakiskoláig, vagy más elnevezéssel egy szakma megszerzéséig nálunk lehetnek a vak gyerekek. Nagyon sok tévhit él, élhet az emberekben a vakok mindennapjaival kapcsolatban, az oktatás mentén is.

Itt van azonnal a tanrend, a tananyag: kevesen tudják, hogy a vak gyerekek is ugyanazokat a követelményeket teljesítik, mint látó társaik, csak éppen az írás, az olvasás a speciális Braille-rendszerben történik. Az első osztály viszont éppen ezért hosszabbra nyúlik, hiszen ennek a kódrendszernek az elsajátítása sok időt vesz igénybe. Onnantól kezdve azonban minden ugyanúgy halad a maga útján, csak éppen a tantárgyak tanítása során nagyobb hangsúlyt kapnak az egyéb érzékszervek. Fontos a hallás, a tapintás élesítése, és az nem megy magától, az nem úgy megy, hogy elveszítjük a látásunkat, de cserébe élesebb hallást kapunk. Azért meg kell dolgozni, minden folyamat sokkal tudatosabb kell legyen. Nem hall jobban a vak ember, de megtanul, rákényszerül jobban hallani; nem tapint finomabban, de megtanulja használni ezt az érzékszervét. A magasság, mélység, távolság érzékelése is fontos számukra, csak éppen például azt, hogy milyen hosszú egy utca, a látó emberek a szemükkel mérnek fel, a vak emberek számára az utcahossz az lépések számában vagy az eltelt idővel mérhető.

A közlekedés külön tantárgyként szerepel az oktatásban, és nem azt tanítjuk meg a gyerekeknek, hogy hogyan jutnak el fix A pontból, fix B pontba egy adott útvonalon, hanem azt, hogy bárhonnan, bárhová képesek legyenek eljutni a megtanult technikák segítségével. Egyedül, önállóan, biztonságosan. Az önállóságra nevelés a legfontosabb, és ehhez próbáljuk hozzásegíteni a gyerekeket.

Ez az iskola (intézmény) szegregált intézmény, speciálisan felkészült szakemberekkel, eszközökkel, feltételekkel, de az integráció elterjedésével nem minden vak gyermek tanul itt, nem is kell mindenkinek. És persze mindig nehéz és fontos kérdés, hogy egy vidéki vak gyermek számára mi lehet a fontosabb, a nagyon erős fejlesztés lehetősége vagy a meleg családi háttér mindennapi megtapasztalása. Minden helyzetben a szülő dönt, és soha nem lehet általánosítani."