Hogyan tett jobb orvossá a gyógyíthatatlan rák?

2011. augusztus 17.

"Az ágyban fekszem a Leeds-i St James kórházban, zokogok és félek, olyan sebezhetőnek érzem magam. Már három hete, hogy elkezdtem szenvedni a hátamba nyilalló fájdalomtól, amikor nyaralni voltunk az államokban. Rosszabb lett az állapotom, így Chris, a férjem elvitt a kórházba. A vizsgálatok kimutatták: csomó van a hasamban és a medencében."

Kate-nél petefészekrákot diagnosztizáltak, de ez még csak a kezdet volt. További vizsgálatok kimutatták, hogy a rák átterjedt a májába és a csontjaiba is.

"Amikor rossz híreket közlünk a pácienssel, általában elővezetjük a dolgot, mint például: 'Sajnálom, de a hírek nem egészen jók.' Így készítjük fel őket. Az orvosom idegesen leült, és így szólt: 'Az MRI-n szétterjedés látható.' Kicsit sokkolt ez a fajta közömbösség, ezért kértem, hogy elolvashassam magam a leletet: a rák továbbterjedt a májamba és a csontjaimba. Ahogy az orvos elhagyta a szobát, intettem neki, hogy csukja be az ajtót, majd elengedtem magam, a könnyeim megeredtek. Chris néhány órával később meglátogatott. Közöltem vele a rossz híreket, úgy, mintha egy pácienssel tenném. Lesújtották a hírek, ő is sírva fakadt."

Kate úgy döntött, átmegy egy speciális rákközpontba, ahol minőségibb kezelést és bánásmódot kap. Feltűnően nagy volt a különbség és az orvosok morálja. Mivel ismerte a következményeket, közölte orvosával, ha megállna a szíve fertőzéstől, akkor ne élesszék újra. Az orvos azt mondta, korai még erről határozni, de Kate nem engedett, ő akart dönteni arról, mikor haljon meg.

Augusztus 19.

"Hirtelen kínzó fájdalom tört rám - a vesém felmondta a szolgálatot, ezért meg kell, hogy műtsenek. A hátamon keresztül egy csövet juttattak a vesémbe, hogy az csökkentse a daganat nyomását. Láttam magam előtt, ahogy a radiológiára gördítenek vagy - ahogy akkor hívtam - a kínzókamrába. Megdermedtem. Azt kívántam, bárcsak törölhetném az emlékeim a kezeléssel kapcsolatban. Azt tapasztaltam, hogy az idősebb betegek általában nem akarják tudni, hogy hogyan zajlik a kezelés - úgy érzik, jobban megbirkóznak vele, ha nem tudják. Már én is átéreztem ezt. Amikor a konzultáns egy tűt szúrt a vesémbe, felkiáltottam, és egy könny csordult végig az arcomon. Igazából jól tűröm a fájdalmat, de ez rosszabb volt bárminél. Az egyik kedves ápolónő felajánlotta, hogy fogja a kezem - elfogadtam."

Augusztus 22.

"Egy új konzulens látogatott meg, aki közölte velem a biopsziám eredményeit. A ráknak egy olyan ritka fajtájában szenvedek, ami általában gyerekeket és tinédzsereket támad meg. A daganat - típusától függően - lehet gyógyíthatatlan és gyógyítható is. Friss szövetre van szükségük, hogy egy alaposabb vizsgálatot lefuttathassanak, tehát van egy újabb utam a kínzókamrába. Átkerültem megfigyelésre egy olyan szervezethez, akik az ilyen fajta tumorra specializálódtak."

Augusztus 29.

"Ez a hétfő ünnepnap, ezért a kórház is csendes, ma végre van egy kis időm gondolkodni is. Amikor az ember a 20-as éveiben jár, legyőzhetetlennek érzi magát. Az életem nagyszerű volt, a karrierem jól alakult, van egy remek férjem, nagyszerű barátaim, és nem kellett aggódnom a pénz miatt sem. Hogy történhetett ez velem? Néha felébredek és egy másodpercre megfeledkezem a betegségemről, majd mégis eszembe jut, és újra borzalmasan érzem magam. Hihetetlenül aggódom Chris miatt. Minden este listát készítünk, hogy mire van szükségem otthonról, és azt is fel kell jegyeznie, hogy kik azok az emberek, akik meg akarnak látogatni. Nagyon sokat segít nekem, nélküle nem lennék képes ezt végigcsinálni."

Augusztus 31.

"Túl vagyok az első kemoterápián. A hányinger 12 órával később jelentkezett. Meglepődtem, bár jól tudtam, mire számíthatok. Van, hogy nem érek oda időben az edényhez, és magam körül minden olyan lesz. Láttam ezt más pácienseknél, de most már tudom, hogy mennyire lehangoló és zavarba ejtő érzéssekkel tölt el."

Szeptember 2.

"A konzultánsom, négy másik tanuló orvossal együtt, bejöttek hozzám. Miután megkérdezte, hogy vagyok, elmondta a végleges diagnózist: desmoplastic tumorom van. A múlt éjjel folytattam egy kis kutatást, hogy mi is ez, és megtudtam, hogy ez egy eléggé agresszív fajtája a ráknak, csekély eredményű kemoterápiával és alacsony túlélési eséllyel. A hírek lesújtottak. Mindenki csendes maradt. Sírni kezdtem, jeleztem a diákoknak, hogy hagyják el a szobát. Eléggé rossz ez így is, diákok nélkül, akik bámulnak, miközben sírok. Az orvos azt kérdezte, akarok-e még több kemoterápiát, tekintve, hogy az eredmény nem kecsegtető. Az orvosok általában hajtják a pácienseket - különösen a fiatalokat - a különböző kezelések felé az utolsó pillanatig. Specialistaként úgy hiszem, hogy az élet minősége sokkal fontosabb, mint a mennyiség. De akartam adni egy lehetőséget a kemoterápiának - főként Chris miatt, nem is magamért. Később elmondtam Chrisnek a diagnózist. Megölelt és együtt sírtunk."

Szeptember 7-10.

"Jó lett a kontrollom, Chrissel megkönnyebbültünk. Hazaengedtek, jó érzés újra itthon lenni. De újra elkezdett fájni a hátam, a medencém és a gyengébb immunrendszerem miatt gyakran megbetegszem."

Szeptember 12.

"Visszakerültem a kórházba egy vesefertőzéssel. Az ápolók beszélnek hozzám, de én nem vagyok beszédes kedvemben. Belefáradtam a sok szenvedésbe. Nem gondolom, hogy meg tudok birkózni még hat ciklussal, ha minden egyes alkalommal ilyen lelki problémákkal találkozom. S ha mindez nem lenne elég, a hajam is elkezdett hullani, ezért megkértem a nővéreket, hogy borotválják le. A padlón érzem magam.

Az orvosom megengedte, hogy beleolvassak a legutóbbi MRI-jelentésbe. Kissé meglepett: minden eredményem jobb lett. Sóhajtottam. Elhatároztam, hogy logikusan gondolkodom. Ha egy kicsi kemoterápia után volt változás, akkor lehetséges, hogy megéri a szenvedés ellenére folytatnom. A konzultáns megölelt."

Október 31.

"A 30. születésnapomat a kórházban töltöttem egy fertőzés miatt. Az ápolók kedvesek voltak, kis kártyákat és ajándékokat hoztak nekem. Chris is meglepett tortával és ajándékokkal. Nem tudtam elaludni, folyton az járt a fejemben, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó születésnapom. Sokat sírtam aznap éjjel."

November 7.

"Túl vagyok egy háromciklusos kemoterápián, egy sikeres műtétnek köszönhetően 10 hét után végre kimehettem normálisan a mosdóba. El is felejtettem már, milyen önállóan végezni a napi szükségleteimet, ami mások számára teljesen természetes. Nekem óriási élmény volt."

November 24.

"Sokat javult az állapotom és izgatott voltam, mert visszamehettem dolgozni egy pár napra. Orvos akartam lenni 8 éves korom óta, a munkám nagyon sokat jelent nekem. Kezdtem visszatérni a korábbi társadalmi életemhez is. Múlt hétvégén Chris elvitt Edinburgh-be egy késői szülinapi ünneplésre. Augusztusban még azt gondoltam, hogy csak valami csoda folytán érhetem meg a születésnapomat, de itt vagyok, és nagyon is élek, a betegségemmel együtt. Még mindig úgy gondolom, hogy meg fogok halni. A halál nem ijeszt meg; hónapokkal ezelőtt elfogadtam, de Chris továbbra se tudja elfogadni, aggódik, hogy fog megbirkózni azzal, ha én már nem leszek vele."

Újév éjszakája

"A kórházban vagyok ismét, egy másik fertőzéssel. Nagy fájdalmaim vannak, és nem vagyok képes kibírni egy újabb kezelést. Egy ideig gondolkodom, és felmérem, hogy a kezeléseknek mi haszna van. Sírok, miközben készülök feladni a küzdelmet a betegségem ellen - végül úgy döntöttem, leállok a kezelésekkel. Bár levert vagyok, de érzek némi békességet. A kezelésekkel sokkal messzebb jutottam, mintsem vártam volna. Chris elfogadja a döntésem. Néhány barátom, és a család úgy gondolják, túl hamar feladtam - de én így döntöttem, és most csak vissza akarom kapni a régi életem, még ha csak néhány hónapra is."

Napjainkban

"Megterveztem a temetésem egy levélben, hogy milyen zenék, versek és imák legyenek. Azt is leírtam, milyen ruhában bocsássanak utolsó utamra. Fájdalmaim vannak, de elégedett vagyok, hogy dolgozhatok. Ha a páciensek kérdezik, azt mondom, rákom van, különben nem említem meg. A rák megváltoztatott. Rájöttem arra, hogy milyen fontosak az apró dolgok - fogni egy páciens kezét, az ágyuk mellett ülni és nem pedig felettük állni, a híreket együttérző módon közölni, és mindent pontosan elmagyarázni a családjuknak. Ezt a naplót a sötét kórházi napjaimon írtam. Azt akarom, hogy ott legyen minden orvosi iskolában, és remélem, a kollégáim is elolvassák.

Mindeközben Chris és én azon vagyunk, hogy megvalósítjuk a 'még-át-akarom-élni listámon' lévő pontokat - ezek olyan élmények, amelyeket eddig nem sikerült átélnem. Megújítottuk a házassági eskünket áprilisban, teáztunk a Savoynál, voltunk Párizsban és megyünk Barcelonába. Áldás az életem - van állásom, férjem és a családom, akiket nagyon szeretek és remélem, tettem valami maradandót. Igen, meg fogok halni, de van időm, hogy felkészüljek rá - szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb ember."