Heti útravaló Müller Pétertől - 111. rész

Nem tudom, mi a titka. A testem gyorsan elfelejti, hogy beteg. És a lelkem is, hogy szomorú. Valahogy nem állok meg, és nem foglalkozom vele. Megyek tovább. Nem figyelek oda. Nem engedem, hogy bármiféle baj gyökeret verjen bennem, s bokorrá terebélyesedjen.

Mondják, hogy jó természetem van, de ez csak féligazság. Nyilván van valami működési titka ennek. Talán az, hogy a jövőnek élek. Annyira vonz valami távoli cél, hogy nemigen foglalkozom a jelennel. Mint amikor egy futó lesántul, de azért fut tovább, amíg bírja, s igyekszi elfelejteni a fájdalmát. Úgy hívtam ezt magamban: "A gyors kioldás művészete". Egy hang azt mondja bennem: "Fuss tovább, ne nyavalyogj!"

Nem biztos, hogy ez mindenki számára hasznos. Van, akinek hosszan kell emésztenie a bajait, mert csak lassan tudja feldolgozni. De azért ez nem egészen így van. Az ember, ha jól él, tudja, hogy változásban él. És nem fél a változástól. Mint akit sodor az idő folyója, s nem kapaszkodik oldalt az ágakba, kövekbe, hanem hagyja sodorni magát. Bízik benne, hogy jó felé megy. Ez azért kell hozzá.

Ha nem tudnám, hogy életem folyója - akármilyen kanyarogva s akadályokon át is - de végső soron a TENGERBE rohan, nem utaznék ilyen vidáman benne. A közvetlen jövőm, meglehet, nehéz lesz, de ha elmúlik a nehéz jövőm, biztos vagyok benne, hogy a távoli jövőm már szép lesz és örömteli. Vagyis ez az egész folyamat összefügg az élet értelmébe vetett hittel.

Sokan Istennek hívják. Vagy tao-nak. Vagy beteljesülésnek. Minden nagy tanítás és minden nagy tanító hitt a happy endben.