Szandra megszólalt: "Elengedtem Ica nénit"

A csoda letagadhatatlanul megtörtént, amikor egy félig még gyereklány önzetlenül nyújtott segítő kezet egy rászorulónak. Amikor az otthonába, az életébe fogadott valakit, aki ezzel nem tudott hosszútávon élni. Aki egy kicsit is ismeri a szociális munkát, a hajléktalangondozás rögös útját, a hajléktalanok rehabilitációs nehézségeit, az egy percig sem csodálkozik azon, hogy az alkoholfüggő Ica néni nem tudott csak úgy, egyik pillanatról a másikra gyökeret verni Szandra életében.
A felajánlás és a befogadás azonban akkor is pozitív, felülbírálhatatlan és dicséretre méltó, ha a történet vége nem egészen úgy alakult, ahogy a mesékben.

A Life.hu Szandrát kereste meg, mert a rövid és sok tanulsággal szolgáló történet felkavarta az állóvizet, és nem mellékesen rengeteg tanulsággal is szolgált.

„Sokan kérdezték tőlem, de most sem tudok mást mondani, mint a legelején, azért fogadtam be Ica nénit, mert szerettem volna egy nagymamát. Tudnom kellett volna, hogy ez nem sikerül? Honnan kellett volna tudnom? Miért annyira biztos, hogy két árva, szeretetre, gondoskodásra, törődésre vágyó ember mégsem találja meg azt, amit keres?
Talán könnyebb megértetnem mindenkivel, mi volt az oka a valakihez tartozás vágyának. Három hónapos korom óta élek állami gondozásban. Egy ideig a nagymamám nevelt, de anyukám tulajdonképpen egy percet sem. Ő beteg volt, az apukám pedig meghalt, amikor még kicsi voltam. Amikor a nagymamám is elveszítettem, akkor pedig 'vándoroltam', egyik intézetből a másikba, egyik nevelőszülőtől a másikig. Volt, ahol jól éreztem magam, mert a nevelők, a nevelőszülők rendesen bántak velem, de előfordult, hogy nem. És persze nem tartoztam senkihez, nem tartozott senki hozzám. Ezért szerettem volna Ica nénit, hogy a nagymamámat, akit nagyon szerettem, pótolja. És azért is, mert valóban segíteni szerettem volna: tudtam, hogy elfér nálam, engem nem zavart, sőt örültem a jelenlétének.
Akkor este sem azért tört ki a veszekedés, mert utamban volt, egész egyszerűen megrémültem és persze fel is háborodtam, hogy késő este, ittasan jött haza. Nyilvánvalóan nem erről álmodtam, de nem is akartam azt, hogy egy 'botlás' miatt újra az utcára kerüljön. Az eset után is rövid időn belül 'kibékültünk'. Ica néni azonban úgy döntött, és ez az ő döntése, így tiszteletben tartom, hogy mégis az utcán szeretne lenni. Egyébként később elmondta nekem, hogy azért ment el, mert szégyellte magát a viselkedéséért.

Kérdezték tőlem azt is, és értek támadások is amiatt, hogy van egy másfél éves kislányom. Miért nem én nevelem? A válaszom az, hogy de, a kislányomat én nevelem, a nevelőszüleim csak abban az időszakban vigyáznak rá, amikor és ameddig én iskolában vagyok. Amint leérettségizem, és munkát találok, azonnal velem lesz.
Valójában azért is mentem bele ebbe az interjúba, mert üzenni szeretnék az embereknek. Azoknak is, akik mellém álltak, támogattak és megerősítettek abban, hogy nem követtem el hibát azzal, hogy szerettem volna 'megmenteni', segíteni valakinek. De az üzenetem azoknak is szól, akik támadnak. Nos, én sokat tanultam az esetből. Az emberi természetről is. Ezt a tudást most elrakom, és tudom, hogy később a hasznomra válik. Nincs bennem harag, nincs bennem keserűség. Nem csalódtam az emberekben, se Ica néniben. És ez akkor is igaz, ha elmúlt napokban sokan 'megtapostak', meghurcoltak és kigúnyoltak. Lehet, hogy most még nem voltam elég tapasztalt, nem voltam elég felkészült arra, hogy egy függő embernek hatékonyan segítsek. De később, a most megszerzett tanulságok akár ebben is segíthetnek majd.
Azt azonban visszautasítom, hogy bármilyen módon ki akartam volna használni Ica nénit. Se anyailag, se érzelmileg nem volt ilyen szándékom, és nem is történt ilyen, egyetlen percig sem.”