Diszpraxia – a te gyereked is sete-suta?

Néha úgy tűnik, szinte direkt „csinálja” és szülő legyen a talpán, aki bírja türelemmel az örökös csitítást, biztatást és vigasztalást.
A valóságban azonban meglehet, korántsem tudatos a balesetsorozat, a gyereknek esze ágában sincs örökké a figyelem középpontjába kerülni, főleg nem ilyen módon – csak éppen egy olyan zavarral küzd, ami lehetetlenné teszi az egészséges mozgáskoordinációt számára.

A betegségről a Life.hu is írt már Daniel Radcliff, a Harry Potter sztárja apropóján, aki egy interjúban bevallotta, hogy diszpraxiával küzd. A világhírű varázslótanoncnak a valóságban még a cipőfűző megkötése is bonyodalmat jelent.

Intelligensek és érzékenyek – bár kelekótyának tűnnek

A diszpraxiás gyerekek teljesen ép intellektussal rendelkeznek, kifogástalan a memóriájuk, jól kommunikálhatnak és emberi kapcsolataikban is remekül működnek. Ám a mozgás hihetetlen nehézségekbe ütközik, ahogy a téri tájékozódás is. A mozgászavar rendkívül erősen domborodik a gyerekközösségekben, a testnevelés foglalkozás, valamint a technikaóra valóságos rémálom számukra, hiszen a futás, ugrás, labdajátékok, illetve a finom kézmozdulatokat igénylő tevékenységek során szervezetük cserbenhagyja őket. Mozgásuk darabos, nehézkes, kapkodó. Mintha egy-egy mozgássor megtervezése alapvető nehézségekbe ütközne, pedig a tervezéssel nincs baj, a kivitelezés nem működik tökéletesen. Amíg nem érzékelik „helyüket” a világban, nem is lesznek képesek azt megfelelően irányítani a térben.

Csigaházba bújnak

Rendkívül fontos a diszpraxia korai felismerése, mert ahogy telnek az évek, úgy raktározza el egyik kudarcot a másik után. Mást se hall a környezetétől (a kortársaktól is), hogy ügyetlen, hogy esetlen hogy „semmit se lehet rábízni”. A csapatjátékoknál vagy a páros játékok során nem választják társnak a többiek, és nagyon sokszor válik gúny és kiközösítés tárgyává. A szülők magatartása is sokszor okoz sebet, hiszen a mindennapok során gyakran hagyja cserben a szülőket a türelem, és ha nincsenek tisztában gyermekük betegségével, akkor folyton sürgetik, noszogatják és számon kérnek rajta olyan képességeket, amellyel a csemete nem rendelkezik. Az elfogadást nélkülöző, türelmetlen, szigorú légkör azonban csak ront a helyzeten, és az eredetileg nyitott és közvetlen, a többi ember társaságát kereső gyerek visszahúzódik, önbizalma elveszik és azoktól a feladatoktól is visszariad, amelyek örömöt okoznának neki, vagy segítenék fejlődését. Kamaszkorára a diszpraxiás gyerekek egy jó része szomorú, szorongó, magányos tinédzserré válik.

A felismerés azért is fontos, mert a betegséget ugyan nem lehet kinőni, sőt pubertáskorban még fokozódhatnak is tünetek, ugyanakkor célirányosan fejleszthető a mozgáskoordináció. Szakember segítségével mind a térbeli tájékozódás, mind a finommotorika erősíthető, és ha „tökéletes” nem is lesz a térben való mozgás, az igazán feltűnő koordinációs problémák csökkenthetők, így talán nem kell egy életen át viselnie a kellemetlen bélyeget: az ügyetlen jelzőt.