Kórházpedagógia - Híd a betegség és a mindennapi lét között

Egy kórházpedagógus amellett, hogy reményt ad és segít könnyebbé tenni a kis betegek életét, nap mint nap szembesül azzal is, mennyire törékeny az emberi élet. Tóthné Almássy Monika is újabb és újabb beteg gyerekeket ismer meg, akik közül sokan meggyógyulnak, de vannak olyanok is, akik nem élik túl a betegséget. Monika 13 éve foglalkozik kórházpedagógiával, 2013-ban munkájáért Richter Aranyanyu Díjjal is kitüntették. Hogyan lehet mégis pozitívnak maradni egy olyan környezetben, ahol az ember a szomorúságot látja és a halállal néz naponta farkasszemet?

“Amikor elérem, hogy a gyerekek és a szüleik mosolyognak, akkor érzem, hogy eredményes a munkám. Szerencsém is van, remek csapat támogat: a kollégáim és a családom. Az egyik célom, hogy amikor a gyerekekkel vagyok, azon kívül, hogy tanítom őket, pozitív energiát is adjak nekik” – mondja Monika.

A kezdetek…

Amikor Monika nagyobbik gyermeke a Heim Pál Gyermekkórházba került néhány napra, kolléganője, László Márta épp matematikát oktatott a kórteremben. Rövid beszélgetés után kiderült, hogy megüresedett egy angol tanári állás a Fővárosi Iskolaszanatórium Általános Iskolában. Ez volt az első találkozás a kórházpedagógiával.

Kórházi pedagógus vagy kórházpedagógus?

A kórházpedagógusok nem egyszerűen átadják a tananyagot, hanem mindeközben lelki támaszt is nyújtanak a gyerekek számára. Ma az országban két szemlélet létezik. Az egyik szerint a kórházi tanároknak nincs szükségük speciális képzésre, elegendő a szaktárgyuk ismerete. A másik, Monika és vele hasonlóan gondolkodó kollégái szerint egy kórházpedagógusnak a szaktárgyi tudásán túl speciális ismeretekre is szüksége van. ”Szerencsére egyre előrébb jutunk, a tavalyi év óta a Kórházpedagógusok Egyesületének néhány tagjával előadásokat tartunk az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán a végzős pszichopedagógus hallgatóknak, illetve az idén nyáron a karral közösen megrendeztük az első országos kórházpedagógiai konferenciát A kórházpedagógia hazai és nemzetközi fejlődése, új utak keresése címmel" – meséli Monika.

Nehézségekből azonban más fronton sincs hiány: vannak olyan gyerekek, akik lázadásból utasítják el a tanulást, vannak, akiknek tényleg nehezére esik, de szerencsére a legtöbbjük nagyon élvezi, és motiválja őket az is, ha meggyógyulnak, visszatérhetnek osztálytársaikhoz az iskolába.

Reményt adni

Mit érezhet valaki, aki nap mint nap találkozik a beteg gyermekekkel, jó kapcsolatot ápol velük, a barátjuk, társuk lesz, és egyszer csak kiderül, a betegség győzött? “Olyankor mindig azzal erősítem magam, hogy a kórházban töltött napok alatt sikerült valamennyi időre feledtetni velük fájdalmaikat, nehézségeiket.” Monikához nemcsak azok a gyerekek és szüleik járnak vissza, akik már meggyógyultak, hanem a gyereküket elvesztő szülők közül is többen visszalátogatnak a kórházba, illetve adományokkal segítik a gyógyulókat.

Monika és kollégái minden gyereknek emlékeznek a nevére, történetére, és nagyon lelkesen fogadták a látogatásunkkor éppen aktuális karácsonyi ünnepségre visszaérkező már gyógyult gyerekeket is. Közülük az egyik kislányról mesélték, hogy igazi barátokra talált kórházban töltött ideje alatt, és mikor már otthon alhatott, többször kérte, hadd töltsön az egyébként barátságos, mesefigurákkal díszített falak között egy-egy éjszakát.

A betegség után

Szerencsére egyre nagyobb a felépülés esélye. Azok, akik túlélik a félelmetes kórt, teljesen más szemlélettel tekintenek utána a világra. Gyakran hangzik el a szájukból, ők is orvosok szeretnének lenni, segíteni szeretnének más beteg gyerekeken. Monikáék sok tanítványuknak egyengették az útját kórházi tartózkodásuk után is. Egy fiatal lánynak például segítettek kiadni kórházi naplóját könyv formájában, támogatást gyűjtöttek, hogy megjelenhessen az írás, és mindenkihez eljuthasson a már egészséges lány története.