Népi erotika: gondoltad volna, igazából miről szólnak ezek a magyar népdalok?

A művészeten keresztül sokszor a legmélyebb érzéseiket, vágyaikat, álmaikat fejezik ki az alkotók valami új formában, és miért lenne ez másképp a népművészet névtelen szerzői esetében? Bizonyos témák esetében pedig fokozottan igaz, hogy új formára, rejtett szimbólumokra, „becsomagolásra” volt szükség: hisz a szexualitásról, erotikus kalandokról, ilyesfajta vágyakról nem igazán volt ildomos nyíltan beszélni egy falu zárt, szigorú erkölcsű világában.

Így hát ezek bekerültek a népdalok, népmesék világába, méghozzá a legtöbbször természeti képeken és szimbólumokon keresztül, hisz ezek vették körbe az alkotókat. Így lett a szilvából és az almából a nőiség szimbóluma (egy félbevágott alma közepéről valóban egy női nemi szerv juthat eszünkbe leginkább), a rózsából a szerelem, a dióból és mogyoróból vagy pláne a vesszőből pedig a férfiasság jelképe. De akadnak olyan közismert népdalok is, amik meglehetősen egyértelműen fogalmaznak –

Piros alma kigurult a sárba.
Ki felveszi, nem veszi hiába.
Én felvettem, megmostam a sártól.
Mégis elváltam a szép babámtól.

Piros alma ne gurulj, ne gurulj.
Barna kislyány ne búsulj, ne búsulj!
Lám én babám akkor sem búsultam,
Mikor szerető nélkül maradtam.

A sárossá vált piros alma itt egy szégyenben maradt, teherbe esett vagy rossz hírbe keveredett lányra utal, akit mégis „felvett” és „megmosott” a szerelmes férfi – hogy aztán végül ő is pórul járjon. De nem bánkódik, hanem a tapasztalatai alapján levonja a tanulságot, és előre néz: szerető nélkül sem kell búsulni.

Arra alá van egy kis ház fehérre meszelve.
Abba lakik, abba lakik egy barna menyecske.
Piros függöny az ablakán, félre vagyon hajtva,
De sok szőke, barna legény betekintett rajta.

Néha már maga a piros szín is elég volt szexuális utalásnak: a félrehajtott piros függöny akár a szeméremajak is lehetne, pláne egy nyílás (ablak) előtt.

Éva, szívem, Éva, most érik a szilva,
Terítve az alja, felszedjük hajnalra.

Sütött ángyom rétest, nem adott belőle,
Kivitte a kertbe rózsás keszkenőbe.

Ezt a kis nótácskát gyerekdalként ismerjük manapság, pedig „Éva, szívem”-nek szól, akivel éjszaka akar szilvát szedni a beszélő („felszedjük hajnalra”). Mindjárt tisztul a kép, ha tudjuk, hogy a szilva leginkább a női nemi szerv szinonimájaként szolgált ebben a közegben, a szilvaszedés pedig a szerelmi aktust jelentette virágnyelven.

Nyuszi ül a fűben, szépen szundikálva.
Nyuszi talán beteg vagy,
hogy már nem is ugorhatsz?

Nyuszi hopp, nyuszi hopp!
Máris egyet elkapott!

Ha már gyerekmondókák: jó eséllyel ez a nyuszi se olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnik. És különben is: mit kapott el a végén a nyuszi? Egyes néprajzi kutatások szerint ez eredetileg egy csúfoló volt, amivel a lányok heccelték a legényeket, a szundikáló és betegséggel gyanúsított nyuszi pedig ily módon elég egyértelmű, melyik testrésznek feleltethető meg... De a végén a „nyuszi” csak ugrik egy nagyot, és elkap – közülük egyet.

A mondókákkal kísért körjátékoknak volt egy olyan funkciójuk is, hogy közösen játszhattak lányok és fiúk, közel kerülhettek egymáshoz, ismerkedhettek a másik nemmel, és némi korai incselkedés is beleférhetett. A dalszöveg pedig ehhez illően többértelmű: a kitárt aranykapu bizony egyfajta felkínálkozás a zöld ág számára. És ha már kapu:

Nyisd ki, rózsám, kapudat,
Hadd kerüljem váradat, váradat.

Külön kategóriát jelentenek azok a népdalok és népköltészeti szövegek, amelyeknek csak egy részét ismerjük igazán – mégpedig jó eséllyel épp azért, mert a további versszakok leleplezik a nehezen félreérthető másodlagos jelentést is. Itt van például ez a nóta:

Ürge van a gödörbe,
nincsen, aki kiöntse.
Megállj, ürge, jól kiöntlek,
hazaviszlek, megeszlek.

Eddig semmi rosszra nem lehet gondolni, igaz? Na és ilyen folytatással?

Ürge van a gatyába,
nincsen, aki babrálja,
Szegény ürge hol lelapul, hun föláll,
míg egy tisztességes lyukra rátalál.

Persze előfordulhat ilyesmi közismert halásznótákkal is, vajon az a vörösszárnyú keszeg miféle szerelemgyökérrel táplálkozhat?

Hej halászok, halászok,
Merre mén a hajótok,
Török-Kanizsa felé
Viszi a víz lefelé.

Hej halászok, halászok,
Mit fogott a hálótok,
Nem fogott az egyebet,
Vörösszárnyú keszeget.

Hát a keszeg mit eszik,
Ha a bárkába teszik,
Nem eszik az egyebet,
Csak szerelemgyökeret.

De az egyik legismertebb népdalunknak is léteznek olyan köztes versszakai, amiket helyére illesztve rögtön átértékeli az ember az egész jelentését, íme:

Hej, Dunáról fúj a szél,
szegény embert mindig ér
Dunáról fúj a szél.
Ha Dunáról nem fújna,
ilyen hideg se volna
Dunáról fúj a szél.

Hej, Dunáról fúj a szél,
feküdj mellém majd nem ér,
Dunáról fúj a szél.
Nem fekszem én kend mellé,
mer nem leszek a kendé,
Dunáról fúj a szél.

Hej, Dunáról fúj a szél
feküdj mellém majd nem ér,
Dunáról fúj a szél.
Nem fekszem én kend mellé,
mert túl rövid a kendé,
Dunáról fúj a szél.

Hej, Jancsika, Jancsika,
mért nem nőttél nagyobbra,
Dunáról fúj a szél.
Nőttél volna nagyobbra,
Lettél volna katona,
Dunáról fúj a szél.