Egy borderline-os nő harca: "Azt éreztem, hogy nincs szüksége rám a világnak, és nekem sem a világra"

Mik voltak az első tünetek? Hogyan, mikor jelentkeztek?

2015 februárjában éreztem úgy, hogy nincs tovább. Akkor vált világossá számomra, hogy az életem teljesen tönkre ment, viszont egyáltalán nem gondoltam magam betegnek. Azt éreztem, hogy enyhe lefolyású ideg-összeroppanásom van, előzménye talán annyi volt, hogy 2013-ig meglehetősen jó anyagi körülmények között éltem, és szerintem még egy egészséges embernek is megterhelő, ha kihúzzák a lába alól a talajt. Részletekbe nem bocsátkoznék, mert mindenki hallott már ilyenről.

Mindig van egy utolsó csepp. Nálad mi volt az?

Hogy két évig nem találtam a helyem, Próbáltam valahogy megemészteni, hogy eltűnt alólam a „védőháló", mint anyagilag, mint emberileg. Ez nem arról szól, hogy valaki anyagias vagy sem, valahogy úgy tudnám körbeírni, hogy megszoksz egy életet, egy státuszt, és „ hopp" úgy eltűnik egy szempillantás alatt, mintha ott sem lett volna. Onnantól teljesen más élethelyzetekben kellett helyt állnom úgy, hogy a mindennapokkal, az addig barátnak vélt emberek távolodásával, elutasítással szembesültem. Ezt csak az tudja megérteni, aki benne élt, aki átélte.

Senkit nem maradt? Nem volt segítséged?

De, az öcsém, akinek akkor született meg az első gyermeke. Ő rajtam tartotta a szemét és unásig ismételte, hogy minden rendbe fog jönni. Ha nem is hittem el neki, akkor azért jól esett, hogy valaki átérzi a helyzetemet. Ő volt a biztos pont, akire bármikor, bármiben támaszkodhatok. Túlzás nélkül állíthatom, ha ő nincs, akkor most nem beszélgetnénk.

Ekkor nem is dolgoztál?

De igen. Call centeres voltam. Senki nem értette, hogy két diplomával miért pont oda mentem dolgozni. Hát, mert ott találtam munkát. Viszont olyan állapotban voltam lelkileg, hogy rendre a leggyengébb teszteket produkáltam, így felmértem a „lehetőségeimet", és eljöttem.

Hol voltak a borderline szindróma tipikus tünetei?

Önbizalomhiány, a feleslegesség érzése... Vagyis azt éreztem, hogy semmire nem vagyok jó, nincs szüksége a világnak rám, és nekem sem a világra. Öngyilkossági gondolataim voltak, de jelen volt az életemben az alkoholfogyasztás (szabadidőmben), a falásroham, a veszélyes autóvezetés, a kilátástalanság – teljes apátia. Indokolatlan gyűlölködés, mértéktelen cigarettahasználat.

Addigra már legszívesebben megszűntem volna létezni, és akkor egy anyuval való veszekedés alkalmával elindultam felé... Talán a lélek jelenlétemnek köszönhetően megtorpantam. Előtte soha nem voltam agresszív. Visszafordultam, és hívtam is a pszichiátriát.

Önként befeküdtél?

Igen. Az ominózus eset után, másnap már bent fekvős voltam az addiktológián. A terápiás kezelésem első napja mondhatni vidámra sikeredett, mert a kartonomban az orvosom azt találta, hogy Mercedes- Benz autómárka-függőségem is van. Ez tényleg szerepelt egy korábbi záró jelentésemben. 2013-ban ugyanis ideg-összeroppanással kezeltek járóbeteg-kezelésen, és a régi orvosom ezt írta le róla. így az új orvosom, a terápia részeként vitt pár kört a kórház udvarán a saját azonos márkájú gépjárművével.

Miért kerültél borderline betegséggel az addiktológiára? Ha pedig még volt pontos diagnózis, miért nem a pszichiátriára?

Ott volt ismerős a terep. Egy pszichológushölgyet ismertem régről onnan, és a nappali kórházas is ott voltam anno. Diagnózisom akkor még nem volt!

Meddig volt kórházban?

Három hónapot.

Hol volt az áttörés?

Amikor a megmaradt néhány barátom és a családom arra biztatott, hogy írjam meg a történetemet. Érdekessége, hogy akkor még nem kaptam semmilyen diagnózist. Közöltem a pszichiáterrel, hogy én ezt megírom. Ő persze legyintett. Természetesen a könyvben a nevét megváltoztattam és bizonyos helyszíneket is. Egyébként ma már nem beszélünk. Az állapotomról annyit, hogy megtanultam kezelni a borderline szindrómát. Önanalízissel, ha lehet így nevezni, gyógyulok. Egy szakemberrel létrehoztunk egy csoportot, és úgy gondolom, ha kibeszéljük az átélteket könnyítünk valamelyest az állapotunkon. Gyógyszereket változatlanul nem szedek. Van pár módszer, amit alkalmazok, amit kifejlesztettem, hogy élhetőbbé váljon a világ számomra, és ezt próbálom átadni másoknak is.

Pontosan a szakemberek mit diagnosztizálták nálad? Mi van a zárójelentésedben?

Személyiségzavar (borderline szindróma).

Szerinted milyen jellegű segítségre lenne szükségük a hasonló betegségben szenvedő embereknek?

Szerintem ez többlépcsős folyamat, hozzáteszem NEM vagyok orvos, és nem is szeretnék az lenni! Egyébként sok szakember mai napig nem is szeret foglalkozni a borderline szindrómával. Véleményem szerint azért, mert aki nem „érzi", aki nem éli át, az nagyon nehezen tud azonosulni a problémánkkal. Egyébként a jelenlegi orvostudomány állása szerint ez a világ egyik legbonyolultabb személyiségzavar-típusa. A „furcsaságok" sem az avatatlan szemek előtt zajlanak. Egy kívülálló, gyakorta egy barát vagy ismerős sem vesz észre semmi szokatlant vagy természetestől eltérőt a betegben. Lényegében a legfontosabb, hogy milyen viszonyban van önmagával az érintett. Felméri-e egyáltalán, hogy ott belül valami nincs rendben, vagy számára ez a természetes. Rengeteg hozzátartozó keresett már meg azzal, hogy hogyan tudna segíteni, ha az érintett nem akar, vagy nem tud saját magán segíteni. A válaszom, hogy sehogy. Midig kell egyfajta hajlandóság az érintett részéről. Azt szoktam tanácsolni, hogy a könyvem hátulján található tesztet töltse ki. Ott gyakorta szembesülnek vele az érintettek, hogy „jé, én is ezt érzem”. Tömören: az első lépés, hogy felismerjük a „vészjósló" jeleket. Ami a borderline személyiségzavar esetében elég sajátos.

Megbántad, hogy felvállaltad az életedet könyvben és cikkekben?

Részben igen, részben pedig nem. Civil munkára esélyem sincs, pedig többször próbálkoztam. Minden esetben elutasításban részesültem. Pedig rengeteg pozitív tulajdonságunk is van, amire valamiért soha senki nem kérdez rá. A könyvet egyébként saját nevemmel és saját arcommal vállaltam. Abban az időszakban úgy éreztem, hogy nincs veszítenivalóm. Amikor azt mondtam, hogy feltettem rá az életem, akkor komolyan gondoltam. Nem a mártírt játszom, mert szabad akaratomból tettem, de az mégiscsak kissé visszás számomra, hogy sokan nem a segítő szándékot és az emberi oldaláról nézik meg, hanem pont fordítva...

Nem érzed, hogy ha túl sokat beszélsz erről a dologról az inkább hátrány, mint előny?

Látod! Erről beszéltem pont. Ha és nem kapnék nap mint nap leveleket olvasóktól, hogy szó szerint értsd „Megmentettem az életüket", akkor elgondolkozom majd. Egyébiránt ezt a könyvet neves orvosok is orvosilag is értékes műnek definiálják mind a mai napig. Így azt gondolom, amíg nem szűnik meg a létjogosultsága, addig nem. Ráadásul az Antistigma-díjat is megkaptam érte, ami szintén arra sarkall, hogy kiálljak azokért, akik nem képesek magukért. Nem öncélú a szereplésem, egyszerűen segíteni akarok.

Hol tart most az életed?

Ameddig bírom, csinálom, és magam sem tudom, hogy meddig... De akárhogy nézzük, 140 millió ember áll mögöttem. Ennyien vagyunk, akik ugyanezt érezzük nap mint nap.