Ilyen volt az ellátásom TB alapon a nőgyógyászaton

Van az úgy, hogy minden előzmény nélkül beüt a baj. Nem tartozom azok közé, akik azonnal rohangálnak a sürgősségire, főleg olyan problémával nem, ami nem sürgős és a háziorvos hatáskörébe tartozik. Néhány héttel ezelőtt azonban, a vérzésem, nemhogy csillapodott volna, de napról napra csak erősebb lett. Amikor már régen túl kellett volna esnem a havi „kötelező" menstruáción, én még mindig véreztem. Nem picikét, hanem félelmetesen sokat. A negyedik ilyen nap után, reggel hatkor már alig álltam a lábamon. Felhívtam a mentőket és megkérdeztem, hogy melyik kerület kórházának nőgyógyászatába rohanhatok be (mivel 10 sarkon belül 3 klinika is van a lakhelyem közelében, ezt magamtól nem tudtam kitalálni). 5 perc múlva már a taxiból kikúszva követtem a vörös „sürgősségi" csíkot a folyosón, és próbáltam tömören előadni a recepción, hogy mi a baj. Bár ekkor már nyitva volt a betegfelvétel, nem szórakoztak velem, nem küldözgettek jobbra és balra. Nem kaptam olyan megjegyzéseket, hogy ha nem mentővel jövök, akkor nem vagyok sürgős. Ott állt előttünk egy falfehér, a görcsöktől meggörnyedt, vérző nő és azonnal felküldtek a szakambulanciára.

Beadtam a papírokat, és próbáltam visszaemlékezni bármilyen mantrás légzésre, amiről úgy gondoltam, hogy megment attól, hogy lefejeljem a nővér előtti klaviatúrát. Alig görnyedtem le az egyik székre, 20-25 perccel később már mehettem is egy vizsgálóba. Még ablakot is nyitottak, hogy ne landoljak kínomban a padlón, és bár tömött sorban vártak kint a betegek, nem próbáltak meg sürgetni, tekintettel arra, hogy a vérzéstől, már alig álltam a lábamon. Vizsgálat pipa, vérvételre el, amelyre szintén 0 percet vártam. Oké, lehetne most puffogni, hogy ezután vagy 1-1,5 órát vártam a folyosón az eredményekre, de aki még mindig elhiszi, hogy a Vészhelyzet a valóság, az nagy képzavarban él. 15 percenként jártam betétcserére a mosdóba, és különböző pózokban próbáltam ülni/állni/térdelni, hogy ne legyenek akkora fájdalmaim.

Miután megjöttek az eredmények, ismét felgyorsultak a dolgok. Nővér behív, újabb orvos leültet. Elmondta tisztán és érthetően, hogy ez és ez a szituáció, azonnali egészségügyi küretre van szükség. Nincs mire várni. Szükséges papírokat 10 perc alatt kitöltöttük, minden információt megkaptam az orvostól, így indultam fel az osztályra.

Bevallom, nem sok olyan nőt ismerek, aki SZTK rendelőbe járna nőgyógyászhoz. Ha megteheti, magánrendelésre megy. Amikor szóba kerül ez a téma, az érvek mindig ugyanoda vezetnek: a stílus, a bánásmód, a viselkedés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam én is pont ezektől, amikor jelentkeztem az osztályon, hogy „Jó napot, én vagyok a sürgősségis. Itt vagyok.". Senki nem viseli jól a kiszolgáltatott helyzetet, és erre a félelemre még rátesz egy lapáttal az azon való aggódás, hogy vajon mennyire lesznek fáradtak a nővérek, meg merjem-e nyomni a gombot, ha műtét után görcsölök, vagy haragudni fognak... Számos olyan poszt kerül elénk nap, mint nap, ami hasonló esetről számol be. De azt gondolom, hogyha valakik lelkiismeretesen és profin végzik a munkájukat, akkor arról is születhet egy bejegyzés. Én attól a perctől, hogy bekerültem az ambulanciára, majd fel az osztályra, csak kedvességet, emberséget, törődést és normális ellátást kaptam (ami a nőgyógyászat személyzetét illeti, mert sajnos egyéb területen én is megismertem az egészségügy másik oldalát). Akkor is, amikor hajnalban kétszer másztam ki betétért, mert összevéreztem az ágyamat. Akkor is, amikor az utcáról beesve (nem készültem műtétre aznap), 3 órával a felvételem után, már mondták, hogy megyek a műtőbe.

Tény, hogy az egész tortúra nem kerül bele életem TOP1000 legjobb emlékébe, főleg, mivel akadtak azért problémák, más részlegen, amiről szintén lenne mit írni... Tény az is, hogy alig várom a szövettan eredményét, hogy lezárjam ezt az egész történetet, és bár szerintem párszor már elhagyta már a számát, de hála és köszönet.