A középkorban gyakori volt, hogy mindenféle tudás nélkül sokan kezdtek gyógyfüvekkel kísérletezni, és ezzel utazó gyógyítóként járták a vidéket. Természetesen nem a gyógynövények és főzetek felhasználásával volt a gond, hanem azzal, hogy ezeknek a csalóknak semmilyen tudások nem volt meg ahhoz, hogy tisztában legyenek azzal, melyik növény, milyen kórral nyújthat segítséget.
A középkori orvoslása jellemző volt, hogy az emberek betegségeit három csoportba sorolták. Az egyik ilyen volt az öregedéssel járó betegségek, a másik azok a nyavalyák voltak, melyek hajlam miatt jelentek meg a szervezetben és végül ott voltak a szervezet egyensúlyának felbomlásából származó betegségek.
Az első szerzetes gyógyítók Magyarországon a bencések voltak,
akik a pécsváradi kolostor személyzetéhez például már 4 betegápolót és 6 fürdőszolgát is rendeltek. IV. Béla támogatott minden kórházzal kapcsolatos kezdeményezést, ami azt jelentette, hogy birtokokat, fürdőt adományozott nekik. Így hazánkban az első orvosok (akik, akár sebészi beavatkozásokat is végezhettek néhány évig) a szerzetes közül kerültek ki.
Persze azt sem szabad elfelejteni, hogy arról a korról beszélünk, amikor az emberek még büszkék is voltak rá, hogy 6-8 napig nem mostak kezet, és kerültek a szappan használatát. Ezek a higiéniás körülmények pedig melegágyai voltak a különböző betegségeknek, melyekre az akkori orvosok nem tudták a gyógymódokat.
Nézzük a konkrét betegségeket és azok különleges kezeléseit a középkorban:
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.