Most választ kaphatunk: létezik az újraszületés?

A spirituális beállítottságú emberek szerint a kisbabák tiszta lélekkel születnek újra, és még nyitva van a harmadik szemük, amivel érzékelik a körülöttünk lévő, de számunkra láthatatlan világot. Sokszor egy pontot figyelnek, ahol látszólag semmi nincs, mégis mosolyognak, gügyögnek ahhoz a láthatatlan valamihez. Vannak olyan babák, akik néha furcsa, idegen nyelven beszélnek, különös dallamokat dudorásznak. A kicsit nagyobbak néha meg nem történt eseményekről, idegen tájakról, rokonokról mesélnek, amitől a szülők gyakran megrémülnek. Nagyjából iskolás korig tart ez a szakasz, amikor még nyitva van a harmadik szemük, és olyan emlékeket képesek felidézni, amelyek biztosan nem a jelenlegi életükben történtek meg velük. Ezek néha csak emlékfoszlányok, más gyerekek viszont konkrét nevekről, adatokról mesélnek.

Egy személyes élménnyel kezdeném. A kisfiam 2-3 éves lehetett, már képes volt kerek mondatokban beszélni. Volt egy piros gumicsacsija, amin gyakran lovagolt. Mindig azt játszotta, hogy előreesik és lepottyan róla. Egyszer, játék közben csak úgy kiszakad belőle, hogy valaha volt egy igazi, barna lova. Nem értettük, így tovább kérdezgettük. Mesélte, hogy egyszer a barna lovon vágtatott és elért egy patakhoz. Valami történt, és ő a lovon keresztül esve belezuhant a patakba. Ezt a jelenetet játszotta el újra és újra. Soha nem ült fel még pónilóra sem, holott több alkalommal lett volna rá lehetősége. Most, 6 évesen is tart tőlük, pedig ebben az életében nemhogy rossz élménye, valójában semmilyen élménye nem volt velük.

A világon sok tudós éppen az ilyen, gyermekek által elmesélt, előző életbeli visszaemlékezések valódiságát kutatja. A téma egyik legismertebb szakértője a Virginiai Egyetem professzora, dr. Ian Stevenson, aki 40 éven keresztül feljegyezte és elemezte a gyerekek reinkarnációs élményeit. Ez idő alatt több mint 3000 kis páciens előző életéből hozott emlékeit rögzítette. A professzor és csapata rengeteg érdemleges információt kapott a gyerekektől, amiket érdemesnek talált arra, hogy utána járjanak és feltárják azok valódiságát. Tanulmányaiban több olyan esetet is leírt, ahol a gyerekek konkrét személyek neveit említették, megmondták, hogy mi volt az akkori szüleik és testvéreik foglalkozása, precízen körbeírták, milyen volt az akkori házuk külseje, vagy pontosan emlékeztek a valaha ott élt szomszédjaikra, és azokra, akikkel jó viszonyt ápoltak. A tudós és csapata minden esetben talált olyan családokat, akik valaha elveszítették egy rokonukat és annak az illetőnek az élete megegyezett a gyerek által meséltekkel. Ezek olyan személyes történetek voltak, amelyeket a gyerekek korábban soha, senkitől nem hallhattak.

Azok a gyerekek, akik képesek visszaemlékezni az előző életükre, gyakran azt is fel tudták idézni, hogyan haltak meg. A kutatóknak feltűnt, hogy azok a gyermekek, akik az egykor elszenvedett végzetes sérüléseik helyét megmutatták a testükön, ott sokak ma anyajegyeket, pigmentfoltokat, furcsa elváltozásokat viselnek testük ugyanazon pontján. Azokban a kivizsgált esetekben, ahol a gyermek részletes állításai alapján azonosítani tudták az elhunytat, ott szinte mindig hasonlóságot találtak a gyermeken látható születési anyajegyek és/vagy rendellenességek és az elhalálozott sérülései között.

Érthetetlen, hogyan lehetséges az, hogy egy apró gyermek félelmekkel, fóbiákkal küzd, holott ebben az életében soha nem érte hasonló trauma. Egy Srí Lankán élő kislány csecsemőkorától olyannyira retteget a víztől, hogy három felnőtt együttes segítsége kellett ahhoz, hogy meg tudják fürdetni. Mire féléves lett, a buszoktól is félt, szinte reszketett a látványuktól. Amikor nagyobb lett, elmesélte, hogy valaha egy másik faluban élt, és egy keskeny úton gyalogolt, ami egy vízzel elárasztott rizsföld mellett vezetett végig. Amikor jött egy busz, ő kénytelen volt hátralépni, hogy elkerülje az ütközést, ezért megbillent, és az elárasztott területre esett, ahol megfulladt.

Nem csak a gyermekek, néha a felnőttek is képesek a távoli múltjuk egy-egy mozzanatára visszaemlékezni. Amikor váratlanul előtör egy ismerős mozaikkép, helyzet, amikor az illető azt érzi, hogy ez a pillanat már valaha megtörtént vele, ezt már látta valahol, vagy járt már ott. A déjà vu érzés szinte mindannyiunkat elfogott néhányszor, de olyanok is vannak, akiket nem csak egy pillanatra kerített hatalmába ez az ismerős érzés. Ők olyan élményekről számoltak be, hogy könnyen kiismerték magukat egy olyan faluban vagy városban, ahol eddig életükben korábban soha nem jártak, részletesen leírták, mi hol található, és szó szerint otthon érezték magukat.

Akik részt vettek irányított regressziós meditáción, állítják, hogy olyan emlékképsorozatok törtek fel bennük, mintha filmet néztek volna. A meditáció alatt erős érzelmekről számoltak be, amelyek elkapták őket. Sírás, nevetés, ismerős ízek, szagok, gyakran halál közeli élmények kísérték az „utazót”. Egy külföldön elismert fitneszguru hölgy elmesélte, hogy amikor bekerült ebbe a mélymeditációs állapotba, éppen egy csata kellős közepébe csöppent. Akkori életében férfi volt, erős, izmos testtel, melyen fényes páncélt viselt. Hatalmas karddal vívott, és küzdött az életéért. Amikor a mélymeditációból visszajött, erős izomláza volt és sajgott minden porcikája, holott több mint egy órán keresztül nyugodtan feküdt a terapeuta székében.

A hetvenes években egy amerikai orvos, dr. Raymond Moody óriási port kavart a Life after life (Élet az élet után) című könyvével, amely viharos gyorsasággal bestseller lett. Olyan emberekkel készített interjúkat, akiket a klinikai halálból hoztak vissza az orvosok. Sokan közülük hallották, amint az orvos vagy a nővér megállapítja a halálukat, tisztán látták, mi történik velük. Néhányan fentről nézték a testüket a műtőasztalon és olyan dolgokról is beszámoltak, amiket nem láthattak az altatás miatt, például megneveztek orvosi műszereket, amelyekkel az életükért küzdöttek. Sokan alagútélményről meséltek, ahová belépve egy csodálatos világ tárul fel előttük, miközben a szeretet, a boldogság és béke érzése öntötte el őket. Volt, aki azt mesélte, hogy találkozott a korábban elhunyt hozzátartozóival is.

Az álom nem más, mint egy testen kívüli élmény. A beavatottak, a jógik azt állítják, hogy álmukban ők az asztráltestükkel utaznak. Ilyenkor gyakorlatilag öntudatlanok, de rendszeres és kitartó gyakorlással előidézhetnek olyan állapotot, amikor teljesen tudatosan hagyják el a testünket. Sőt, megfelelő gyakorlás után meghatározott helyszíneket vagy személyeket kereshetnek fel. A testen kívüli élmény jellemzője, hogy az átélő személy úgy érzi magát, mintha máshol lenne, mint ahol a fizikai testét hagyta. Kívülről láthatja a saját testét, miközben maradéktalanul megőrzi az öntudatát, tudja, hogy nem álmodik, és nem képzeleg. Egyesek szerint a tudat, mások szerint a lélek az, aki ilyenkor felfedezőútra indul.

Sokan kételkedve fogadják a médiumok tevékenykedéseit, akik állításuk szerint kapcsolatba tudnak lépni a halottak szellemeivel. Valójában nem létezik bizonyíték arra, hogy ezeknek az embereknek különleges képességeik vannak. De akkor hogyan lehetséges az, hogy ezek a médiumok, bár soha nem találkoztak az eltávozott rokonnal, mégis pontos adatokat és olyan részleteket említenek, amiket senki más nem tudhatott, csak az elhunyt és annak szűk családja? Egy-egy szeánsz alatt a megidézett lelkek nemcsak a múltbeli történéseket, hanem a haláluk után történt eseményeket is megemlítik. A médiumok szerint ez azért lehetséges, mert az elhunyt szeretteink lelke továbbra is velünk marad, és követik életünk főbb eseményeinek alakulását. Ez hátborzongató, mások számára mégis megnyugtató bizonyíték arra, hogy szeretteink lelke továbbra is velünk van.