"Mit ér a boldogságod, ha erőlködnöd kell érte?"

Mit ér a boldogságod, ha erőlködnöd kell érte, és a megtartásán pedig keményen és folyamatosan dolgoznod? A valódi boldogság erőfeszítésmentes és természetes.

Az ember mindaddig csupán személyiség marad, amíg a létét kizárólag az emlékezetére és a megélt élményeire alapozza, amit a vágyai hajtanak előre, miközben a félelmei korlátozzák a haladását. Addig csak egy személy marad, aki gondolkozik, örül, bánatos, vidám vagy szomorú.

A személyiség az az elkülönült állapot, amikor az egyén a tengernek csupán egy vízcseppjeként gondol magára. Amikor ezen túllép, akkor már léte nem korlátozódik a vízcsepp magányosságára, mert felismeri, hogy ő csepp a tengerben, tehát része a tengernek, de ami a legfontosabb, hogy ő a tenger is.

Valószínűleg furcsán érezzük magunkat annak a mondatnak a hatására, hogy „Kevés embernek adatik meg a halálközeli élmény". Miközben ezeknek az embereknek szinte kivétel nélkül megszűnik a halálfélelmük, mert megélték az egységet. Nekik már nemcsak fél-elem van a birtokukban, hanem az egész. Akit rémálmok gyötörnek éjjel, az is valószínűleg nagyobb késztetést érez a felébredésre, mint aki csak a „szokásos", a nyugvóponttól kicsit jobbra vagy balra történő kilengéseit éli meg álmában. Ezek egyikét se célszerű mesterségesen előidézni, de azt senki nem tilthatja meg, hogy „ellásd a józan ész baját" a magadnak feltett kérdéssel: Mi van a személyiségen túl?

Ott béke van, az a lélek lakhelye, de a lelki békéhez nem vezet mozgólépcső.

Minden, amit a másikban elfogadsz és szeretsz, az megvan benned, el is fogadod magadban, sőt szereted is. Minden, amit a másikban kritizálsz, az is megvan benned. Gondolhatod persze úgy, hogy mindenért mások a hibásak, akik amúgy még arra sem képesek, hogy benned meglássák a jót, de ebben az esetben garantáltan sokat fogsz szenvedni. Amikor viszont rádöbbensz, hogy minden önmagadból ered, akkor megtapasztalod a belső békét, és az ok nélküli örömet. Hagyod, hogy az élet éljen rajtad keresztül, és viszont. Valódi ráhatásod lesz az életre.

Minden fennálló és fennmaradó probléma első számú oka a ránézés hiánya. Amikor a ránézés a maga valójában, minden torzítás és meghamisítás nélkül megtörténik, akkor gyakran a probléma orvoslása is okafogyottá válik, hiszen elillan, mint a kámfor. A képlet azonban fordítva is igaz. Amennyiben egy probléma minden próbálkozás és erőfeszítés ellenére is fennmarad, ott nem ránéztek a problémára, hanem elhazudták.