"A teljes életemet, boldogságomat elvette tőlem" - Interjú Tánczos Lillával, aki túlélte a mellrákot

- Mesélj egy kicsit a diagnózisod előtti életedről. Mivel foglalkoztál, milyen sikereket értél el a modellkarriered során?

Tánczos Lilla: Hat éven keresztül modellkedtem, ez tényleg egy nagyon intenzív időszak volt, rengeteget utaztam. Ezt követte a személyi edzői karrierem, ami számomra az álommunka. Pont akkor váltottam, mikor úgy éreztem, hogy kell, ezáltal teljesen ki tudtam teljesedni.

- Hogyan és mikor derült ki a betegséged? Rutinvizsgálatra mentél?

T.L.: Tavaly nyáron edzés közben a tükörben láttam meg, hogy a mellkasomon, mintha lenne egy picike csomó, amit ki tudtam tapintani. Megmutattam a férjemnek, aki szintén megerősített. Az első utam a nőgyógyászomhoz vezetett, aki elküldött egy mellultrahangra. Ott is látták, hogy van valami és mintát vettek. Ekkor persze felmerült, hogy rosszindulatú, de még nem tudtunk semmi biztosat. A második biopsziás mintavételből már kiderült, hogy ez bizony egy agresszív, rosszindulatú melldaganat. A mintavételek előtt és közben is végig optimista voltam, úgyhogy ez a hír eléggé sokkolóan ért.

- Mit csináltál mikor megkaptad a diagnózist? Mi futott át először az agyadon?

T.L.: Nyilván nem tudtuk, hogy mivel nézünk szembe, millió kérdés cikázott az agyamban. Mi fog történni? Mi vár rám? Meg fogok halni, meggyógyulok?! Próbáltam a legjobb verziókra fókuszálni. Két hétig eléggé magam alatt voltam, ilyennek képzelem el a depressziót. Akkor úgy éreztem, hogy a diagnózis mindent beárnyékol és a teljes életemet, boldogságomat elvette tőlem.

- Melyek voltak a következő lépések? Milyen kezelések követték a diagnózist?

T.L.: A következő lépés az volt, hogy találjunk egy nagyon jó szakembert. Tényleg azt mondhatom, hogy itthon a lehető legjobb orvoshoz sikerült bekerülni. Viszont eléggé lesújtott, mikor közölte, hogy műtétre van szükség, amit viszont megelőz hat kemoterápiás kezelés. Elmondta azt is, hogy ez egy nagyon kemény félév lesz, majd hozzátette, hogy reméljük, sikeresen fog záródni, bízzunk a legjobbakban.

- Mikor volt a műtét, hányszor és milyen időközönként jártál kemoterápiára?

T.L.: Tudni kell, hogy ez mindenkinél más. Valakinél első a műtét, ezt követi a kemoterápia. Valakinek kell sugár, valakinek nem. Az én orvosaim úgy döntöttek, hogy első lépésként zsugorítani kell a daganatot, ezért először kemoterápiás kezelésekre került sor, ez augusztustól novemberig tartott.

Emellett egy évig kaptam biológiai kezelést is, ami lassítja és gátolja a sejtek szaporodását, ezáltal csökkentve az esélyt, hogy újra kialakuljon a daganat. Két műtétem volt, az első decemberben. Ez volt az úgynevezett életmentő műtét, ekkor távolították el a daganatos részt. Direkt fogalmazok így, mert nekem a harmadik kemoterápiás kezelés után már nem lehetett látni a csomót. Gyakorlatilag a műtét során is megállapították, hogy teljesen eltűnt. Nagyon jól reagáltam a kezelésekre, volt értelme végigcsinálni.

- Fizikailag milyen mellékhatásokat tapasztaltál a kezelések során?

T.L.: Visszagondolva minden emlék kicsit megszépül, de azért ez nagyon kemény volt fizikailag és lelkileg egyaránt. Fizikailag minden mellékhatást észleltem magamon.Nem nagyon volt olyan szervem, testrészem, amire a kemoterápia ne lett volna hatással. Sokat segített volna, ha valaki megfelelően tájékoztat. Azt sem tudtam, hogy a hajhulláson kívül mire számíthatok. Olvastam hányingerről, hányásról, de teljesen váratlanul ért, hogy leestek a körmeim, tönkrement a nyálkahártyám, kisebesedett az orrom, és az emésztőrendszeremre is hatással volt. A kezelések után mindig úgy éreztem, mintha nagyon beteg lennék, rázott a hideg, hányinger. Szóval nagyobb segítség lett volna, ha erről kapok információkat. Itt is, mint gyakorlatilag az egész betegség alatt az internet volt az én nagy barátom és segítőm, illetve más gyógyult betegektől kaptam plusz információkat.

- Egyszer említetted, hogy számodra fontos volt, hogy ne veszítsd el a hajkoronádat. Magyarországon milyen lehetőségek vannak erre?

T.L.: Engem az átlagnál jobban megviselt a hajam elvesztése. Mint említettem én kaptam egy sejtlassító, biológiai kezelést, ami még a kemoterápiás kezelések után, sőt most is hatással van rám, mert olyannyira lelassította a sejtjeimet, hogy azóta sem nőtt vissza a hajam. Ez akkor és most is megnehezíti az életemet. Hatalmas lelki megpróbáltatás, főleg a modellkedés után, ahol központi szerepet játszott az életemben a szépség. Ennek feldolgozása egy nagyon nagy életfeladat.

Kipróbáltam egy fagyasztós hajkezelést, amit a kemoterápia közben kaptam. Ez úgy működik, hogy lefagyasztják a hajhagymákat, ami elég kellemetlen volt, de reménykedtem. Sajnos ez nem sikerült, két hét múlva csomókban hullott a hajam. Tehát létezik ez az opció, de nagyon kevés embernek használ.

- Ahogy a fotóidon is látható, paróka helyett kendőt hordasz. Van ennek különösebb oka? Hogyan reagálnak az emberek, ha meglátnak kendőben? Negatív, pozitív élmények ezzel kapcsolatban? Hogyan kezeled/kezelted az esetlegesen negatív reakciókat?

T.L.: Nekem először bevált a paróka, kevésbé volt nagy a kontraszt, mintha rögtön kendőt hordtam volna. Az is egy szakasz volt, közrejátszott, hogy nem tudtam elfogadni, hogy nincs hajam. Próbáltam leplezni, és elbújni a paróka mögé, de olyannyira fárasztó érzés volt azon gondolkozni, hogy ki veszi észre, hogy megkönnyebbülés volt kendőre váltani. Úgy voltam vele, hogy jobb, ha nyíltabban kezelem. Azt hittem, mindenki rögtön tudni fogja, hogy miért van rajtam, de rájöttem, hogy ez nem egyértelmű másoknak.

Nagyon sok pozitív tapasztalat ért. Voltak, akik megdicsértek, vagy épp nincs olyan hét, hogy ne írna rám valaki, hogy ugyanebben a helyzetben van ő, vagy az ismerőse, és érdeklődne, hogy hol vettem a kendőimet. Negatívumként éltem meg, hogy nagyon sok ember nem tudta ezt kezelni, ahogy a betegséget sem, de inkább azzal kezdett megküzdenem, hogy furcsán néznek rám, legfőképpen vidéken. Ez persze zavart, de próbáltam viccesen felfogni. Azt biztos, hogy jobban megtaláltam magam így, mintsem parókával.

- Mentálisan mi volt a legnehezebb, amivel meg kellett küzdened? Jártál terápiára?

T.L.: Az egész betegség nagyon nehéz volt lelkileg, a legnehezebb része az volt, hogy elhitetem magammal, hogy meggyógyulok. A következő szakasz, amikor sikerült meggyógyulnod, de meg kell küzdened azzal, hogy ne rettegj egész életedben attól, hogy kiújulhat, mert soha többé nem akarod ezt végigcsinálni, még akkor sem, ha happy end lesz a vége. A másik verzióra meg nem is mersz gondolni. Illetve a hajam elvesztése. Viszont úgy érzem, jó úton járok, és egyre jobban el tudom fogadni magam ebben a helyzetben. Egyre jobban le tudok állni azzal, hogy harcolok ez ellen és igazságtalannak érzem az életet. Elfogadom ezt az élethelyzetet, és azon vagyok, hogy ne ez határozza meg a boldogságom.

- Mindez hogyan hatott a nőiességedre, ráadásul úgy, hogy modell és edző voltál?

T.L.: Nagyon nagy hullámon kellett átlendülnöm, de azt gondolom, - és ez furán hangozhat - pozitívan. Megpróbáltam elfogadni, hogy én így is szép vagyok és nem egy maroknyi haj fogja meghatározni a szépséget, a kisugárzást. Ez azért ennyi év modellkedés után elég nehéz, hiszen tudat alatt belém ivódott, hogy milyen eszközeim vannak, és ezeket hogyan használjam. Azt kellett megtanulnom, hogy mi történik akkor, ha ezeket elveszíted, nincs szemöldököd, szempillád, arcod, karaktered, hajad. Az igazán nehéz része, hogy ha felteszek egy kis sminket, a kendőt, és belemosolygok, a tükörbe, azt érezzem, hogy én így is szép vagyok. Hatalmas felismerés volt, hogy tényleg rájöjjek, mekkora megfelelési kényszerem van a külsőm terén a külvilág felé, és mennyire nem tudom elengedni ezt, míg mások könnyedén megteszik. Például kopaszon is besétálnak a boltba és nem érdekli őket, hogy mások mit szólnak. Már én is kezdek ilyen téren lazább lenni, de nekem ebben rengeteg munkám van, kértem pszichológus segítségét is.

- Ki, vagy / és mi nyújtotta a támaszt az ezt követő időszakban?

T.L.: A család, barátok, pszichológusom, a kislányom, aki még nem fogta fel az egészet. Egyszer például kopaszon mosogattam, egy szál melegítőben, és ő hirtelen azt mondta, hogy anya, te egy királynő vagy! Csodálkozva megkérdeztem, hogy miért, erre mosolyogva közölte, hogy mert annyira gyönyörű vagy, hogy azt nem is hiszem el. Amikor ilyeneket mond nekem, azt érzem, hogy kit érdekel a külvilág, hiszen ennél fontosabb nincs is. De a legnagyobb támaszom, segítőm a férjem. Ha ő nem lenne, nem is tudnék erről beszélni és nem is jutottam volna el oda, ahol most tartok.

- Kikkel osztottad meg a veled történteket? A reakciók mit váltottak ki belőled? Számodra melyik reakció segített a leginkább?

T.L.: Én azt tapasztaltam, hogy mindenki nagyon megijed, és nem tudják azt, hogy milyen jó eséllyel gyógyíthatóak ezek a betegségek. Persze sokan arra gondoltak először, hogy akkor most meg fogsz halni. Persze ezt nem mondták ki, de lehetett érezni. Főleg az idősebb generációk számára tabu, mondván, hogy ez egy nagyon ijesztő dolog lehet, és jobb, ha nem tudnak róla. Ilyen kijelentések elhangzottak. Természetesen megértem, elvégre régebben nem ott tartott az orvostudomány, ahol most, ugyanakkor, mivel az a generáció ebben nőtt fel, ez a gondolkodás maradt meg. A fiatalabb generáció már sokkal rugalmasabb, legalábbis én úgy éreztem, hogy könnyebben vették ezt a dolgot.

Szerintem szükséges lenne változtatni a betegséghez fűződő hozzáállásunkon, hiszen rengeteg embert fog érinteni a jövőben is. Tényleg fontos hangsúlyozni, hogy a korai stádiumban diagnosztizált mellrák nagyon jó eséllyel gyógyítható. Ezen szerintem rengeteget kellene dolgozniuk az embereknek, és pont ezért jó, hogy beszélünk róla, hogy én is beszélek róla, mert itt az élő, pozitív példa.

- A kislányodnak, Léninek mit meséltél el minderről?

T.L.: Léni 2 éves volt, amikor megtudtuk a betegségemet. Egy tündér volt. Nem akartam hazudni neki, inkább gyereknyelven elmondtam, hogy anya cicije beteg és most megy a doktor bácsihoz, hogy meggyógyítsa. Persze nem tudhatta, mekkora a baj, úgyhogy végig egy kis energiabomba volt. Mikor a kemoterápia miatt feküdtem és semmihez sem volt energiám, úgy próbáltam vele játszani, hogy a kanapéról lógott le a kezem. Ő akkor is azt kérdezte, hogy anya, akkor már meggyógyultál? Sokat segített nekem ez a pozitív energia, amit tőle kaptam. Azért féltem, hogy a hajam miatt mit fog szólni, de az lepett meg a leginkább, hogy nem mondott semmit. Akkor döbbentem rá, hogy én számára így is, úgy is anya vagyok. Hajjal, haj nélkül, sminkkel, smink nélkül, bárhogyan.

- Milyen támogatásokat kaptál a szakemberek / egészségügy részéről?

T.L.:Ahogy említettem, nekem nagyon nagy szerencsém volt, mert egy szakmailag elismert orvoshoz kerültem, de hozzá kell tennem, hogy lelkileg semmilyen támogatást nem kaptam az egészségügytől. Azt éreztem, hogy sajnos nagyon leterheltek az ott dolgozók. Hihetetlenül türelmetlenek és sok rossz tapasztalatom van ebből a szempontból. Ugyanakkor nekem nagyon nagy segítség lett volna egy kis kedvesség a részükről, tényleg csak egy apró mosoly. Épp a koronavírussal való küzdelem kellős közepén voltunk, soha senki nem tudott elkísérni a vizsgálatokra, de még a műtétre sem. Nem jöhetett be látogató sem. Ez így nagyon nehéz volt. Igazából lelki segítséget gyógyult, vagy beteg társaimtól kaptam, egymásban tartottuk a lelket.

- Jó ideje edzőként dolgoztál, milyen hatással volt mindez a karrieredre? Meddig tudtál edzőként dolgozni?

T.L.: Fontos kiemelnem, hogy a személyi edzés számomra egy szerelem munka, pont ezért nem sokat hagytam ki. Nem az anyagiak miatt, persze érdemes hozzátenni, hogy ilyen szempontból is megviselt minket ez a betegség, de amikor nem voltam túl jól, nem annyira mutogattam meg a gyakorlatokat, viszont a lelkemnek nagyon jót tett. Itthonról dolgoztam, online személyi edzéseket tartottam. A vendégeim is tartották bennem a lelket. Egyedül a kemoterápiás kezelések után tartottam pár pihenőnapot, illetve a műtét után két hetet, de utána pedig ott vigyorogtam a vendégeimnek, hogy itt vagyok, nyomjuk. Úgyhogy ez jó volt.

- Közelítsük meg egy kicsit az anyagi oldaláról is. Manapság milyen lehetőségei vannak egy nőnek Magyarországon, ha kiderül, hogy mellrákos?

T.L.: Erről sokat tudnék beszélni, van is bennem egy ilyen vágy. Október a mellrák hónapja, és rengeteg márka kiáll az ügy mellett. Ez alapvetően egy remek kezdeményezés, de úgy vettem észre, hogy mindegyik kampány a szűrésekről szól, arról senki sem beszél, hogy mi történik a sokkoló diagnózis után. Akár anyagi szempontból. Nekem fájó pont, hogy ilyen esetekben semmilyen támogatás nem jár. Senki sem kérdezte meg, hogy van-e pénzem kendőt, kompressziós melltartót, harisnyát, gyógyszereket, vagy épp parókát venni, miközben legtöbben elveszítik, elveszítjük a munkánkat, és rengeteg a betegséggel, mellékhatásokkal járó kiadás. A kemoterápiás kezelések és az első műtétem állami finanszírozású volt, de tájékoztattak, hogy az esztétikai műtétre a Covid miatt bő két és fél éves várólista van, ezért ez a magánúton történt meg az első műtét után fél évvel. Én nem szerettem volna a második műtétemre 2 és fél évet várni, ráadásul úgy, hogy akkor sem biztos, hogy sorra kerülök. Tehát nagyon drága volt az esztétikai műtétem is. Sajnálom, hogy ez a téma nem kap elég figyelmet, mert nagyon sokan nem engedhetik meg maguknak ezeket a költségeket.
Ezen felül én úgy tudom, hogy ilyen esetekben biztosítanak számunkra egy onkopszichológust, de az én tapasztalatom az, hogy az egy évig tartó kezelésem alatt senki sem kérdezte meg, hogy hogy vagyok, szükségem van-e rá. De ez tényleg csak az én esetem.