„Azt a döntést hoztam, hogy vegyék ki egy létfontosságú szervemet” - hasnyálmirigy nélkül él a magyar édesanya

– Hogyan derült ki, hogy baj van?

Teljesen bepánikoltam, kerestem lehetőséget MR-re, csináltattam vérképet és felkerestem egy gasztroenterológust. Ő azt mondta, hogy hatalmas szerencsém volt, hogy valaki ultrahangon kiszúrta ezt az elváltozást, mert nagyon pici és nehezen látható. Viszont annyira komplex, hogy ő ezzel nem foglalkozik, ezért átirányított az onkológiára.

Elmentem a közeli kórház pszichiátriai járóbeteg részlegére, ott írtak fel antidepresszánst, de kerestem magánúton egy pszichológust is, mert úgy éreztem, hogy ki kell magamból beszélni a félelmeimet. Ráadásul az elején nem mondtunk semmit a gyerekeknek, mert nem akartam őket megijeszteni.

Azt mondta az orvos az onkológián, hogy meg kell csinálni a biopsziát, abból ki fog derülni, hogy ez az elváltozás jó- vagy rosszindulatú. Az eredményre két hetet kellett várni, épp akkor mentünk a Balatonra és a nagy családi nyaralás közepette vártam az eredményeket.

– Hogyan készültél fel a műtétre?

– Kíméltem a hasnyálmirigyemet, ahogy tudtam, diétába kezdtem, csakis egészséges ételeket fogyasztottam, közben pedig rengeteget stresszeltem, úgyhogy két hét alatt ledobtam 10 kilót. A gasztroenterológusom kedvesen és tárgyilagosan elmondta, hogy mi a következő lépés, nagy szimpátiát tanúsított és megnyugtatott, hogy egy egész csapat fog mögöttem állni a műtét során. Olyan megbízható orvoshoz kerültem, hogy úgy éreztem, hogy ha magánrendelőbe mennék, se lennék jobb helyen. Nyár végén vált biztossá, hogy megműtenek, akkor mondtuk el a gyerekeknek is.

A műtét előtti napon azonban a főorvos behivatott magához és azt mondta, hogy többször is megnézte az onkológiai team a képalkotó vizsgálatokat és úgy döntöttek, hogy két opcióm van:

Mivel az MR-nél előfordulhat, hogy téved, ezért azt a döntést hoztam, hogy vegyék ki az egyik létfontosságú szervemet. Azzal már ott is tisztában voltam, hogy ez egy egyértelmű életmódváltással jár, azonnal cukorbeteg leszek és emésztőenzimeket kell szednem az étkezésekhez.

– Hogy viselted a műtétet és a rá következő napokat?

Végül két hét után kikerültem a kórházból és elkezdődött a fizikai felépülés. Gyógytornászhoz jártam, a családom pedig nagyon támogatott minden oldalról. Mindenki jött felváltva, segítettek a szénhidrát diétában, grammolásban. Az inzulinos cukros barátnőm szintén a legelső naptól mellettem állt, bármikor kereshettem a kérdéseimmel. Folyamatosan szúrtam magam, sokszor az ájulás szélén voltam, meg kellett tanulnom kezelni, hogy összevissza ugrál a cukrom. Szép lassan egy dietetikus segítségével felfedeztem, hogyan kell táplálkozni, és hogy a szervezem mire hogy reagál.

Rendszeresen pszichológushoz jártam, és tulajdonképpen most kezdtem el csökkenteni az antidepresszáns-adagomat. Azt gondoltam, hogy sokkal nehezebb lesz a fizikai javulás és sokkal gyorsabb a lelki javulás, de ebben tévedtem.

– Lelkileg mi a legnehezebb?

– Nehéz feldolgozni, hogy hiába van nagy erő bennem, hamar elfáradok, de a legfrusztrálóbb, hogy még mindig ingadozik a cukrom, annak ellenére, hogy másfél éve betartom a diétát. Nagyon kötött az étkezésem, és minden nap megmutatja a szervezetem, hogy ezt kezelni lehet, de visszafordítani nem. Az énképemet is megcibálta a műtét, nagyon büszke voltam az alakomra, viszont most zavar, hogy nem természetesen vagyok vékony. Nagyon nehéz híznom, mivel nincs magától emésztésem, így nincs raktározás sem, illetve szénhidrát-diétán vagyok. 45 kilósan jöttem ki a kórházból és 2 kg-t sikerült híznom bő másfél év alatt.

Ha van egy nagy pillanat az életben, mint például a nagyobbik lányom ballagása vagy a kisebbik lányom táncgálája, akkor azt végigsírom, hogy jaj de jó, hogy itt lehetek. Nagyjából fél éve kezdem el azt érezni, hogy most már élvezem az életet önmagamért, de ez nem sikerült volna, ha a férjem nem áll mellettem ilyen türelemmel. Nagyon sokat köszönhetek a családomnak és a kitartásomnak!

Ahogy ezt kiderítették, ahogy tájékoztattak, és ahogy megműtöttek, az mind nagyon profi volt. Ráadásul az egész nyáron kiderült ki, és én ősszel már ott voltam a műtőasztalon, úgyhogy én nagyon elégedett voltam a magyar egészségüggyel. Nagyon hálás vagyok nekik az életemért!

– Mit tanultál ebből a betegségből?

– Sokszor gondolkozom azon, hogy minden betegségnek van egy lelki eredete. Én nagyon megfelelési kényszeres vagyok az életem minden területén, mindig átlagon felül teljesítettem. Rendbe kellett tennem, hogy akkor is értékes ember vagyok, ha nem 150%-ot nyújtok, hanem csak 100%-ot. Jogom van nemet mondani és meghúzni a határaimat. Illetve, amit megtanultam, az a türelem és az alázat.

– Szoktál arra gondolni, mi lett volna, ha nem vállalod ezt a műtétet?

– Az első fél évben nagyon megbántam a döntésemet, mert úgy éreztem, hogy ez így nem élet, ehhez nem fogok tudni alkalmazkodni, rettegtem, ha magasabbra ment a cukrom, halálfélelmem volt.

Sok jó hozadéka is van, a családot nagyon összekovácsolta ez a próbatétel, nagyon összetartóak és sokkal egészségtudatosabbak lettünk.

– Hogy vagy most, milyen jövőbeli terveid vannak?

– Nem tudom, hogy az élet milyen irányba visz tovább, de mindenképpen szeretnék önkénteskedni és másoknak, például cukorbeteg gyerekeknek segíteni.