Opera dell'arte - egy régi műfaj új köntösben

A Kincses szigettől Nietzschéig

Fura gyerek voltam, mondja magáról. Máté egy zseni, ez világos, replikáz közeli rokona. A szavakon persze nem múlik semmi, tehetsége vitathatatlan. Hatévesen bélyeget gyűjt és verset ír. Merész kezdet, megalapozza a jövőt. Nyolcévesen már saját lapját szerkeszti "ebben én készítettem a cikkeket, a rajzokat és a verseket", sorolja büszkén. Megcsinálta, megmutatta, de - bár vágyott rá - nem adta ki senki. Poétasors, mondhatnánk. Vagy inkább művész. Korán edződött, bírja eléggé. Mire tizenegy éves, túl van két regényen, "fő művemnek a másodikat tartom, tudod, az egy olyan Kincses sziget utánérzés volt", és átvesz jó néhány klasszikus irodalmat is. Csak úgy, mellékesen. "Szerettem olvasni. Mindent. Nálunk mindenki olvasott, érthető, hogy imádtam a könyveket, családi ragadvány". A romantikus hősökbe 16 évesen un bele, éles váltásként Nietzschét fal szabadidejében, de ezen akkor már senki nem csodálkozik. "Miért Nietzsche?" - tűnődik el. "Nem tudom, egyszerűen csak tetszett. Nagy részét nem értettem persze, de imádtam, ahogy megfogalmazta a világot. Nem igazán voltam normális ebben sem".

Csinált azért normális dolgokat is. "Fociztam, meg sokat játszottam a srácokkal a suliban, nem voltam elfajzott hülyegyerek, de az olvasás és a zene mindent vitt". A zene - mint minden lényeges - gyerekként éri el. Atyai hagyományokat követ. Hámori József - később ismert tudós, akadémikus - autodidakta módon tanult zongorázni. Egyetemi évei alatt bármuzsikált, ebből egészítette ki ösztöndíjat. Máté nem egészített ki semmit. Zongorázott csupán. Tízévesen ült le a családi pianínóhoz, s nem állt fel azóta sem.

A zenét komplexitásában szereti - szögezi le kérdés nélkül. Kezdetben Johann Strausst imádta és a Beatlest. "Látszik, hogy nem voltam elég trendi, a 90-es évek elején Beatlest játszani már egyáltalán nem volt divatos". Nem ez döntött. "John Lennon tudott mindent a zenéről, ráadásul jó szövegeket írt, négy akkordból világslágert csinált. Ebben például Mozartra hasonlított. Érthető, ha rajongtam érte". A sihederkori rockbanda alakítási mámor sem kerülte el. Emlékszik pontosan, mikor tizenhárom évesen leutazott Leányfalura a barátaival - volt ott minden, kaja, pia, basszusgitár -, s három napig tolták a rock'n'rollt. "Csináltunk néhány számot, aztán felléptünk valami művelődési házban, ahol három betépett csaj csápolt nekünk". Nem csak ezért érezte, hogy nincs a helye a könnyűzenében. Nem érdekelte a felszín, a mélységek izgatták. Az igazi tartalmat pedig a komolyzenében találta meg. Komolyan. A klasszikus darabok kamaszkori vívódásaira is választ adtak. "Valami nagyon bekattant akkoriban. Úgy éreztem, hogy a klasszikus zenében rengeteg lehetőség van. És én ki akartam használni ezeket".

Középiskolásként eldőlt a sorsa. A Budai Ciszterci Szent Imre Gimnáziumba szülei kedvéért iratkozott, párhuzamosan a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába ment megérteni és tanulni a zenét. Így telt a kamaszkor. Nem szokványosan, de boldogan. "Semmi nem maradt ki a gimis évek alatt, minden belefért, csajoztam, buliztam, de a zene mindennél fontosabb volt." Kocsár Miklós zeneszerzés osztályának növendékeként 2001-ben érettségizett, majd rögtön felvették a Zeneakadémiára. Nem volt kérdéses. Az sem, hogy karmesterképző szakra megy. "Tizennyolc évesen dilemmáztam a zongora és a zeneszerzés közt. Nem tudtam, mi legyen". Kétségeire Vásáry Tamástól kapott választ. "Meghallgatott mint zongorista, s aztán azt mondta, hogy a karmesterség az én igazi utam. Hittem neki. Szerencsére". Szülei - akik a családi hagyományt, a biztos polgári létet szem előtt tartva - orvosnak szánták, ekkor már belenyugodtak döntésébe. S bár az intézményesített zeneoktatást nehezen viselte, végül "sem nagyon rossz első zongoratanárok, sem a gyenge szolfézs eredményem nem tántorított el a pályától". Úgy látszik, végleg odateremtették. Négy éve diplomázott Elgar és Mozart műveivel, valamint Bartók Concertójával. Ugyanekkor a Mlada Praha fesztiválon a Prágai Kamaraszimfonikus Zenekart dirigálta. Profi zenészkarrierbe kezdett. Huszonhárom évesen.

Színház az egész opera

Máté a karmesteri pályán hagyományos utat választott. Fiatalon kezdeni, lépkedni lassan, küzdelmesen felfele, az érett zenei lét felé, a befektetett munka alapján érvényesülni. Mert a karmesteri munkában a zenei tehetség mellett ez is kell, vallja. Kitartás és tapasztalat. No és persze tolerancia és megértés. "Emberekkel dolgozol, akiknek a munkája rajtad is múlik, s ebből kell kihozni a legtöbbet. Próbálkozom rendesen". Nehéz fiatal karmesterként elfogadtatni magát, hogy higgyék el zenésztársai, amit vezényel, amit mond. Lassan sikerül neki. Most úgy érzi, jó úton halad.
Karmesteri hitvallása átgondolt. "Tisztelet, akikkel dolgozol, szeretet azok iránt, akiket vezényelsz és magabiztosság, hogy tudod, mit akarsz. Ha mindez megvan, akkor elfogadnak. S még valami. Nem kell bratyizni a zenekarral, de megalázni sem szabad a zenészeket. Ez nagyon fontos ezen a pályán". A karmesteri fellépést kicsit a színházi előadáshoz hasonlítja. Fontos a kiállás, a személyiség és a zenei tudás egyaránt. Ezért szeret operát dirigálni. Az opera színház és zene. Karmesterként dramatizálhat, szöveget írhat és rendezhet. Az előadást és a zenekart is. Mátét feldobja a műfaj komplexitása. És irodalmi vénáját is kamatoztathatja immár.

Zenei pályája kiteljesedő. Még 2003-ban megalapította a fiatal muzsikusokból álló Teatro di Musica kamarazenekart. Számos hazai fesztiválon vendégszerepeltek, karmesterként több mint 50 önálló koncerten vezényelte a zenekart. Később Pál Tamás meghívására a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar élén állt, ahol azóta is rendszeresen visszatérő vendég. Sok hazai együttest vezényelt már, többek között a Győri Filharmonikus Zenekart, a Debreceni Filharmonikus Zenekart, a Solti Kamarazenekart, a Weiner-Szász Kamarazenekart, az Óbudai Danubia Zenekart és a Pécsi Szimfoniettát. Jelenleg a Debreceni Egyetem Zenekarát és a zenekari zenészképzést vezeti.

Fiatal kora ellenére nem csak itthon sikeres. "Magyarország nagyon kicsi, minden átpolitizált helyi szinten is, muszáj külföldre menni és ott is bizonyítani". Megtette. Három éve a Katowicében megrendezett Grzegorz Fitelberg, 2008-ban pedig a London Symphony Orchestra Donatella Flick karmesterversenyének helyszíni döntőibe hívták, melyek során a Sziléziai Filharmonikus Zenekart, illetve a Guildhall School Szimfonikus Zenekarát vezényelte.

"Szerelmet a túlsó partra"

Hámori Máté szereti a kihívásokat. Az operában is. Eredeti ötletet valósít meg manapság. Gyerekeknek készít operát, iskolába viszi a kultúrát. Beavatja a diákokat. Szűk stáb, olcsó kellékek és magas színvonal. Mellette profi zenekar, élő muzsika és a fiatalok. Ennyi kell és megszületik a csoda. "Az iskoláskorú gyerekeknek tartott zenei beavató koncerteket nem elsősorban a nehéz körülmények, hanem a bennem és kollégáimban izzó lelkesedés és őszinte szeretet miatt nevezhetem bátran missziónak". Soha olyan komoly felelősséget és izgalmat nem érez egy produkció kapcsán, mint amikor csillogó - vagy éppen álmos - tekintetű iskolások vonulnak kettős sorokban a koncertterembe - pontosabban legtöbbször a tornacsarnokba, iskolai aulába vagy a helyi művelődési házba -, és elvárások, előítéletek nélkül leülnek a székekre, tornaszőnyegekre hallgatni a zenét. Egy órájuk van, hogy olyan élményt nyújtsanak nekik, amilyenben a többségnek valószínűleg még nem volt része. "Mozart, Donizetti, Haydn operáit a Magyar Állami Operaházban tízezer forintos helyáron meg lehet ugyan nézni, de a mi közönségünk túlnyomó része sosem fog részesülni ebből az exkluzív élményből". Sok helyen már az is nagy eredménynek számít, ha a szülők pár száz forintot tudnak fordítani a "házhoz jövő' zenélésre. Észnél kell lenni - magyarázza Máté. Mert ha az előadók nem veszik figyelembe a gyermekközönség speciális igényeit, és nem találnak olyan formát, amivel el tudják nyerni a legkényesebb, 14-18 éves korosztály bizalmát is, akkor sajnos a nemes próbálkozás fordított hatást ér el. A gyerekek nem udvariaskodnak, ha valami tunalmasnak tartanak, akkor jobb esetben elalszanak, rosszabb esetben túlharsogják a koncertet. "És igazuk van. Viszont ha valami jól 'csúszik', és megfogja őket, akkor a gyerekek mindenkinél jobb és értőbb közönség".

Büszkén meséli, hogy a négy éve tartó sorozat több mint 150 ifjúsági előadás többsége az utóbbi kategóriába tartozott. Megtalálta azt a műfajt, ami mind a 6, mind a 18 éveseket - és a sorok szélén ücsörgő tanárokat is - egyformán képes megragadni, és ha mással nem is, egy felhőtlenül eltöltött órával megajándékozni. Énekes barátaival rövid, általában egyfelvonásos vígoperákat játsszanak magyar nyelven, jelmezzel, díszlettel, rendezéssel. "Olyan darabokat választok, amelyek egyszerűn értelmezhetőek, és ezért szeretik a gyerekek. Nekik szóló darabok kellenek, hogy megszeressék a műfajt. Ne legyen kötelező olvasmány ízű a dolog. Ha érthetővé tesszük az operát, a történeteket lefordítjuk a saját nyelvükre, akkor szeretni fogják, amit látnak. Ez a kulcs".

Minimális eszközökkel elevenítik fel azt a színházi hagyományt, mely a kötött részek és az improvizáció megfelelő arányával elég rugalmas ahhoz, hogy olvasni tanuló és érettségiző diákoknak egyformán igazi élményt és szórakozást jelentsenek. "Mi gyártjuk a kellékeket, jelmezeket és díszleteket - hála a százforintos boltok fantasztikus termékbőségének ez a feladat olykor roppant szórakoztató. A rendezés és a magyar szöveg is legtöbbször az én lelkemen szárad, ám a próbák során az énekesekkel együtt finomítunk a részleteken". A közreműködő zenekarok általában vidéki, profi szimfonikus zenekarok, akiket időnként a zongora vagy csembaló mellől vezényel. Mivel egy produkciót egy sorozatban általában 10-15 alkalommal adnak elő, lehetőség nyílik a darab részleteiben menet közben változtatni, alkalmazkodni az aktuális helyszínhez és közönséghez, és "gyakoriak az énekesek közt az egymás rovására elkövetett színpadi szívatások is - a karmester és zenekar nagy-nagy örömére".
A "commedia dell'arte" több száz éves hagyományára épülő felfogás adja az irányt, amelyen haladnak, és amely mára sok ezer kisembernek jelent kapaszkodót a "komolyzene" és a "magas" művészetek felé. "Ha csak százból egyvalaki a mi előadásunk nyomán indul el ezen az úton, már elégedettek lehetünk. Ha erre gondolok, mindig Nagy László verse jut az eszembe. Úgy érzem, hogy bizony ezek a gyerekek lesznek azok, akik átviszik a "szerelmet a túlsó partra".