George Clooney a fenekét ajánlgatta

"Éveket adnék az életemből, ha tudnám a titkot. Hogyan, ismétlem, hogyan készítenek a digók ilyen mesébe illő pizzát? Milyen varázsszóval érik el, hogy a tészta szélein feketére égett kis buborékok jelenjenek meg, amelyekre ráharapva úgy érzi az ember, hogy egyszerre kóstolja a világ legfinomabb ételét és éli át a valaha volt legvadabb orgazmusát? És az a fokhagymás paradicsomszósz..." Ilyesmiken járt az agyam, miközben a Casino Palace előtt üldögélve majszoltam Isten létezésének tökéletes bizonyítékát, és kortyoltam hozzá a Nastro Azurrót, Itália leghíresebb sörét. Pedig nem is vagyok egy nagy sörivó, de ennek nem tudtam ellenállni. Vajon kínos, hogy a Velencei Biennálé kulináris kincsei legalább annyira lenyűgöznek, mint a kulturális csemegék?

Harmadszorra utaztam Velencébe, de a Lidón még sosem jártam korábban. Egyszer gyerekként voltam itt, amikor a legszórakoztatóbb tevékenységnek a Szent Márk téri galambok etetése tűnt, majd néhány évvel ezelőtt egy eurotrip egynapos állomásaként iktattuk be a lagúnák földjét a kedvesemmel. Ködös emlékeim vannak a napról... a száraz vörösbor, amit a csatornaparton kortyolgattunk, túl finom volt ahhoz, hogy bármi más maradandó nyomot hagyjon bennem. Na tessék... már megint! Miért nem Tintoretto festményeit ajnározom?! Vélhetően sokkal menőbb lennék kultúrkörökben. Persze egy olyan városban, ahol minden házsarok, minden homlokzat, minden lámpaoszlop mesélni tudna, az ember már az utcán sétálgatva is múzeumban érezheti magát. "Szerencsére" idén akadt valaki, aki kirángatott az olasz konyha és borászat bűvköréből: Kate Winslet, aki legújabb filmje sajtótájékoztatóján hosszasan ecsetelte, milyen remek módszer egy filmhez banánturmixból "műhányást" készíteni, mert - ahogy ő mondta - tökéletes a sűrűsége, és az állaga rendkívül valósághű. Guszta...

A Lidó pedig, Velence sikkes tengerpartja sokkal szebb hasonlatért kiált: vallom, hogy a Mary Poppinsból ismert krétarajzos kirándulással vetekszik. Igazi mesevilág ez, ahol fehér leplekkel körbevett parti pavilonokban pihenhettem, a filmfesztivál öltönyös-mezítlábas vendégeivel kószálhattam a fövenyen, és akáhányszor megszólítottam valakit, hogy útbaigazítást kérjek, folyton úgy éreztem, mintha egy házibuliban lennék. Az olaszok akcentusa... tisztára mintha állandó parti zajlana a nyelvükön! A vaporettókon - a lagúnajáró vízibuszokon - pedig még a munkába rohanó velenceiek is átadják magukat a sétahajókázás élményének. Az aktatáskás üzletemberek és a kikötőben még összevont szemöldökű vénasszonyok kidugják a fejüket az ablakon, és egy pillanatra unikornisokon lovagló gyerekekké válnak.

A Velencei Biennálét idén 68. alkalommal rendezték meg - talán hogy ne csak a pasik és a melegek legyezgessék magukat a programfüzettel kedvenc sztárjuk zavarbaejtő jelenlétében - George Clooney is tiszteletét tette az eseményen. A csilivilire lakkozott jachttal érkező sármőr nemes egyszerűséggel válaszolt a "George, csak egy fotót!" mantrát ismételgető paparazzónak "Fotózd a seggem!" kurjantással. "Szerencséd, hogy ezt nem nekem mondtad" - gondoltam magamban... Hiába, a Vészhelyzet egykori Ross dokija még így, Mikulás-hajzattal is meglehetősen vonzó.

Velence minden idelátogatónak megtanítja, hogy attól, hogy valami/valaki vénül, semmiképpen sem lesz kevésbé izgalmas. Ez igaz a szállodámra is: a Violino D'oro - amelyet itt találtam meg, nagy örömömre - egyszerre hajaz egy giccses zenélődobozkára és egy patinás kis kastélyra. Az épület - éppen úgy, mint Clooney vagy Madonna - egyetlen pillanat alatt elfeledtette velem, hogy az általános "újat, fiatalabbat, hamvasabbat" trend ellenére a klasszikus értékek még mindig mindenek felett állnak.

Talán ettől olyan finom ez a több száz éves recept alapján készülő, ropogós szélű pizza is!