A múltunk hatásait nem iktathatjuk ki az életünkből

Menis nem ígér csodákat, és elképesztő tudása nem is azért érinthet meg bárkit, mert az mennyiségében szokatlan, vagy valamilyen új, mágikus módszerrel rukkol elő, hatása sokkal inkább személyes tapasztalataiból fakad. Hitelessége pedig abból a finom öniróniával átitatott kommunikációból ered, ahogy őszintén megosztja ő maga is a csoporttal gyermekkora félelmeit, küzdelmeit, ahogy feltárja emberi gyengeségeit, és az azokból születő problémák életére gyakorolt hatását.
Ha van titok, akkor az ez, a többiek felé megnyilvánuló őszinteség és bizalom, ami nem szólít fel arrogáns módon utánzásra, csak utat mutat önmagunk és mások megismerése felé. A kurzuson nincsenek nagy kinyilatkoztatások, nincsenek dogmák, és vezetőnk arra is felhívja a figyelmünket, hogy amit mond, amit részéről most megtapasztalunk, az később változhat. Átírhatja az idő és tapasztalatainak gyarapodása, hiszen egy életen át fejlődhetünk. Ő maga is változik, fejlődik. De itt és most, ezt a tudását képes megosztani velünk. A kurzuson semmi sem kötelező, csak az szólal meg, aki úgy érzi, elérkezett az idő a feltárulkozásra.

Késve érkezem, már zajló szituációba csöppenek zavartan, mindenki a helyén ül, a csoportnak oldalt, Menis felé fordulva egy fiatal nő beszél. Szinkrontolmács fordítja oda-vissza a mondatokat. A fiatal lány arról beszél, miért jött el erre a kurzusra. Általános megközelítést várok, hogy "szeretné mélyebben megismerni magát", hogy "nem találja a megfelelő utat", ilyesmit. Helyette a lány, szavakkal és feltörő érzelmeivel küzdve, édesapjához fűződő ellentmondásos viszonyáról mesél. Szeretné a kapcsolatot mély szeretetté szelídíteni, a mindennapos csaták helyett. Ez a vágy hozta ide. A következő megszólaló egy fiatal fiú, ő a lustaságával kapcsolatos nehézségeit osztja meg velünk. Az ő életében most ez a legnagyobb gond. Szerinte - később persze az is kiderül, miért takarózik ezzel a jellemzővel. Valaki más arról beszél, hogy képtelen hatékony módon szervezni az életét, örökké versenyt fut az idővel, örökös bocsánatkérés az élete. Bárki jelentkezhet - én lapulok, de már az első órában magával ragadnak az emberi történetek. Pedig ez még csak a bemelegítés, és ahogy később kiderül, a látszólagos őszinteség ellenére, kezdetben mindenki csak álarcait villantotta fel. Azokat, amelyekkel magyarázhatják tetteiket, amelyekkel takaróznak. Én mosolygok. Mindenkire. Nekem ez a maszkom.

Problémamegoldás helyett

Hamarosan szembesülünk azzal is, hogy problémamegoldás helyett jellemzően megkerüljük, átugorjuk, gyűlöljük, néha meg is rugdossuk problémáinkat. Esetleg önsajnálattól eltelten beleülünk a probléma kellős közepébe. Máskor azt mondjuk, a probléma nem is létezik, néha viszont az apró problémát is hegynek véljük és megrettenve elfutunk előle. Mert ha nem látjuk, ha úgy hisszük, nincs a közelünkben, akkor az nem is létezik. Pedig a problémák egy része nem múlik el magától, csak akkor, ha a létező problémával a megfelelő helyen és módon szembesülünk, elemezzük, értékeljük azt és keresünk rá megoldást. És olykor arra ébredünk, hogy egy bizonyos problémát csak félelmeink árnyékolták szívroppantóan rémisztővé.

Később arra ébreszt rá minket, hogy energiáink csak korlátozott részét használjuk, mert az energiák rejtett, láthatatlan csatornákon folynak el. Ellopja tőlünk a bűntudat és a múlt, valamint az a hiedelem, hogy a múltunk hatásait nem iktathatjuk ki az életünkből. Hogy a gyerekkor és fiatalkori tapasztalataink olyan mélyre vésődtek, ahonnan lehetetlen kitörölni. A kurzus arra mutat rá, hogy nem vagyunk előre beprogramozott lények, hogy életünk legfájdalmasabb élményének hatása is bármelyik pillanatban újraírható.

"Zoli 23 éves, sérült fiatal fiú, akinek személyiségét kőkemény, évekig tartó drogfogyasztás tette próbára. Ő mégsem a drogról beszél, pedig a mai napig küzd hatásaival: képtelen artikulálni, mozgása rendezetlen, és olyan ösztönkésztetések kerültek felszínre, amelyek horzsolják a környezetében élők érzékenységét. Zoli édesanyjáról mesél. Mert anyukája néhány éve meghalt, és a fiú nem búcsúzhatott el tőle. Annyira haragudott rá az anyukája, annyira nehéz ellentétek feszültek közöttük, hogy az elengedés és a megbocsátás elmaradt. Zoli zokog és Menis kérésére kiválasztja közülünk azt a fiatal nőt, aki leginkább emlékezteti az anyukájára. Átöleli, szinte szétroppantja, az ő hajába, nyakába sírja el fájdalmát. Hosszú percekig tart, mire megnyugszik. A teremben döbbent, tisztító erejű csend. Van, aki sír, van, aki úgy tesz, mintha nem sírna. Kilónyi papír zsebkendő fogy el. És helyre kerül egy előző napi kínos epizód is. Zoli ugyanis egy óráig kerülgette a most édesanyjának kiválasztott Mariannt a kávézóban. Mindannyian félreértettük közeledését, mert szikrázó pillantásai akkor nem a nőnek, hanem az édesanyának szóltak."

"Éva negyven körüli nő. Mozdulatai energikusak, arcáról napfényes életöröm árad. Cserébe arról mesél, hogy betegség miatt néhány éve elveszítette férjét. Maga maradt két kamaszodó gyerekkel, és férje vállalkozásának tartozásaival. Azt is megtudjuk, hogy miközben nyögte az adósságot, és küzdött a bűntudattal, mert nem lehetett eleget a gyerekeivel, szerelmes lett valakibe, aki kihasználta, megalázta, becsapta. Hangja, magatartása és ragyogása azonban ellentmond mindannak, amit megoszt velünk. Menis mosolyog és megkérdezi, hogy mi a valódi baj. Kiderül, mindennek ellenére ő boldog ember. Csak éppen ez a boldogság nem vállalható... Hogyan lehet egy özvegy, érzelmeiben, emberségében meggyötört nő boldog? Vagyis Évát nem a problémák kötötték gúzsba, hanem saját és környezetének hiedelmei. Ő feloldozást kapott a kurzuson, vállalhatja örömeit."

"Liza ötven felett jár. Szürke a pulóvere, a szoknyája, a haja, az arca. A szavai is szürkék. Három nő él együtt a családban. Betegeskedő édesanyja, ő maga és a lánya. Édesapja meghalt. Liza az ő helyét foglalta el. Ő tartja el a családot, csak közben az igazi Liza eltűnt. Annyira azonosult édesapjával, hogy annak gyűrűjét is felhúzta. Férfifeladatok gerinctörő terheit vállalta önként. Senki nem kérte tőle... Ott, előttünk szabadult meg a gyűrűtől, a tehertől. És a gyásztól. Liza a következő napon tavasz-zöld kardigánban érkezett."

"Emese kozmetikus, olyan igazi 'perfect lady'. Minden tökéletes rajta, a haja, a sminkje, az alakja, a stílusa. Mi többiek, leesett állal irigyeltük. Kiderül: neki a tökéletesség az álcája. Belül egy pillanatra sem érzi magát tökéletesnek, örökké küzd az érzésért és közben felőrli emberi kapcsolatait és saját magát is. Sír. Tökéletes sminkje elfolyik. Elégtétel helyett minden nő vele siratja az el nem érhető pillanatot, és vele örül, amikor Emese is ráébred, nem kell tökéletesnek lenni."

"Zsolt 35 éves, háromgyerekes válófélben lévő üzletember. Ittléte az utolsó kétségbeesett markolása, hogy a család együtt maradjon. De tudja már, nem fog. Később megtudjuk, náluk a párkapcsolati hűség, az árulás és az eltérő szexuális igények morzsolták fel a kapcsolatot. És a bűntudat. Zsolt itt mer valóban szembenézni a jövővel, amiben már nem családfőként, hanem szabad emberként fog szerepelni. Boldog, mert már látja, hogyan lehet jó édesapja a gyerekeinek, bűntudat, harcok nélkül."

"Anna 30 éves, pszichiáter. Gyönyörű lány, meghökkentően éles, szurkáló mondatokkal. Ő az egyetlen, aki az egyik csoportos feladatnál, ahol a 'bizalom áradását' gyakoroltuk, nem szavazott alapvető bizalmat senkinek, és ő sem kért más automatikus bizalom gesztusából. Szomorú és hárító a magatartása, mégis mágnesként vonzza környezetét. Amikor mikrofont ragad, percekig némán, zokogva áll előttünk. Menis nem kérdez, nem utasít, a szemével, a gondolataival simogatja. Mi is. Hosszú, keserves hallgatás után könnyek között meséli el, hogy volt egy testvére, aki már az ő születése előtt meghalt, és édesanyja egyszerűen nem tudta elengedni a halott gyermekét, és hogy őt soha nem fogadta el. Egész életében azt érezte, hogy anyukája könnyek és szavak nélkül, némán gyászol. És ez a gyász felőrölte az ő gyerek- és kamaszkorát, fiatal felnőtt éveit. Hogy úgy érzi, nem tudott és soha nem is tud olyat tenni, amivel magára irányíthatná édesanyja szeretettel teli figyelmét.
Menis óvatosan játszani hívja őt, szerepeket javasol és fájdalom, gyászűző jelenetet rögtönöztet. Ahol el lehet mondani a lehetetlent a színpadon, gyakorolni lehet, hogy később, a már letisztult, megfogalmazott mondatokat képes legyen a saját édesanyjának is elmondani. Hogy végre egymásra találjanak."

"Anikó nincs még harminc. Hátközépig érő, vörös hajzuhataga, távol ülő szemei, szeplős bőre, törékeny testalkata mesebeli tündért idéz. Apró tündért. Anikó ezzel küzd, a külsejével. Nem szereti magát. Ő nő akar lenni. Olyan valaki, akit komolyan vesznek, akire felnéznek. Akit észrevesznek. Mi többiek csak ámulunk: hiszen Anikót nem lehet nem észrevenni, és aki egyszer megpillantotta, többé el nem felejti meghökkentően bájos, varázsos lényét. Még úgy is, hogy ő még apróbbra húzza össze magát, hiszen ha rá is néz valaki, ő úgy érzi, csúnyának, 'másnak' látja, mint a többi embert. Kiderül, rajong a luxusautókért. Kiderül az is, hogy semmiben sem különbözik tőlünk, ha igen, attól csak több. Csak érdekesebb. Az érkezéskor moha-sápadt lány volt az, aki a búcsúesten mindenkit mosolyogva, hangosan, incselkedve táncba csalogatott."

"Én sokáig hallgatok, pedig tudom, lenne miről beszélnem. Félelmek, harag, megbocsátás. Aztán a kör közepén lelem magam, kezemben a mikrofonnal. Én is sírok. Arról beszélek, hogy azt hittem, én már régen megbocsátottam a szüleimnek. Mert apró gyerekként magamra hagytak. Pedig nem érett be a megbocsátás. Csak a fájdalmamat, a dühömet és a sebzettségemet lerugdostam egy jó mély pincébe és táblát akasztottam a kilincsre. Hogy én már megbocsátottam. Aztán esténként, vagy ha nem voltam elég figyelmes, előosontak, hogy próbára tegyenek engem és a szeretteimet is.
Menis figyel rám. Nem kérdez semmit, nem is ér hozzám (máshoz sem). Nem mond vigasztaló szavakat, nem bölcselkedik.
Zene szólal meg, homályba borul a terem, és én érzem, ahogy felemelnek a többiek. Nincs bennem félelem. Erős karokon fekszem. Zene, ringatás, könnyek. Becéző, pillekönnyű érintések a homlokomon, a kezemen, a bokámon. Valaki letörli a könnyeimet. Órák telnek el, vagy én úgy érzem. Zene, ringatás, könnyek. Egy édes női hang arról énekel, hogy hozzá tartozom. Elmúlik a fájdalom. Nincs is mit megbocsássak."