Friderikusz Sándor a legnagyobb király!

Itt az ősz, ami nemcsak nyálkás járdákat és öltözködési tanácstalanságot jelent, hanem új, vagy ismét jelentkező tévéshow-kat is, amelyek az előbbi tüneteket igyekeznek enyhíteni, vagy éppen súlyosbítani. A TV2 által óvatosan inkább csak a mellékcsatornán elindított Kasza a bloggerek és kritikusok szerint inkább súlyosbítja a helyzetet (nézni mondjuk sokan nézték, nem tudni, Tibi egója, baltaarca, vagy Szepesi Niki miatt), jó hír viszont, hogy nemsokára indulnak a tehetségkutatók és a valóságshow-k - reméljük, utóbbiak most már tényleg nem akarják komolyan venni magukat.

Mi, nézők lassan negyed évszázada figyeljük hol elképedve, hol óvatosan lelkesedve a köztévé útkeresését, megújulási kényszerét, és tizenöt éve cipeljük a vállunkon a magyar kereskedelmi televíziózás szörnyű keresztjét. Itt az ideje tehát egy kicsit visszalátogatni az ősforráshoz, amikor a két iskola - a köz és a ker - egy csodálatos és döbbenetesen korai pillanatban egymásra talált. 1992-ben járunk, amikor is szerencsétlen, diktatúra tépázta kis országunkba habzó szájjal tört be Amerika egy pofátlanul fiatal (és akkor már félig-meddig ismert) műsorvezető, Friderikusz Sándor személyében. Akkor még kevesen tudták, honnan szedte ezt a stílust (hanglejtést, mozgást, zenei, díszletrendezői és világítói koncepciót), ma persze már világos, hogy egy az egyben leemelte az amerikai elődöktől, Jay Lenótól David Lettermanig és sikerült beleszuszakolnia a magyar körülmények közé. Friderikusz egyébként idén ismét műsort kap az ATV-n (erről az Origo hírportál itt számolt be), nincs mese tehát, muszáj megnézni az első, a nevével fémjelzett show-t, ami természetesen egyben fent van a legnagyobb videomegosztón a maga 68 perces dicsőségében. Minket megöl a kíváncsiság, hogy vinnyogva röhögés, vagy őszinte ámulat lesz-e a kísérletből, tehát vágjunk is bele.

"Aki eddig híres volt, még híresebb lesz, aki pedig nem, arról holnap már a sarki fűszeres is beszél" - mondja egy férfihang ellentmondást nem tűrően, mi pedig hiszünk neki. A korszerű termékelhelyezés és a Hollywoodot megszégyenítő kompjúteranimációs főcím után nehéz elhinni, hogy ezt még lehet fokozni, de hát Friderikuszról beszélünk, aki olyan természetességgel szambázik be két számmal nagyobb barackszín Boss-zakójában a türkiz díszletek közé, mintha minimum a százhuszadik adást forgatnák. Kézikamera, direkt belógó stáb - kedves nézőink, íme az emberarcú televíziózás!

Huszonegy évvel később nehéz megértenünk, hogy Friderikusz nagy dobása egyszerűen abból állt, hogy nem akart komoly dolgokkal foglalkozni - ma már az a furcsa, ha valaki akar. Ezt egyébként el is mondja a felvezetőben (jelesül: politikamentesség és úgynevezett STAR-ok!), és itt már érződik némi bizonytalankodás, kisfiús zavar - de ez tényleg csak azért tűnik fel, mert nekünk már Fábry és Tilla az alaphang. Az viszont végtelenül vicces, hogy az első vendég a köztörvényes bűnözőként felkonferált Klapka "aranyember" György (foglalkozása: vállalkozó), aki rögvest nekilát mentegetni magát - nem emlékszünk, de szinte biztos, hogy ő ekkor már nagyban hirdette portékáit a Nap-Keltében, a kör tehát be is zárult. Klapka amúgy éppen lemezt készít, a címe 'Nem loptam én életembe', a borítón ő lesz egy koporsóban, körülötte az örökösei, amint "osszák a pénzemet". A szóhasználaton egyébként ugyanúgy átjön a korszellem, mint a recsegős-ragadós bordó bőrkanapén: felbukkannak az elvtársak, az MSZMP-titkárok és a szovjet kapcsolatok, "vagy bocsánat, ezt már úgy mondják, hogy orosz". Végül: szexuálisan túlfűtött közös dal egy kriminális szemüveggel, egy pár brutális fülbevalóval, egy gyöngysorral és az ezeket viselő Mary Zsuzsival.

Klapka csak a bevezető volt, hamar át is adja a helyet a "vállalkozók" új generációjának. A kásás beszédű, 14 éves, nyúl-, sertés- és csempészáru-kereskedésből meggazdagodott Veréb István inkább a szociológusoknak és a kriminológusoknak lehet érdekes, az viszont a rendszerváltás utáni Magyarország egésze szempontjából tanulságos, ahogy Friderikusz piedesztálra emeli az ügyeskedést, például egy levéllel, amely felveti, hogy mehetne pénzügyőrnek Kupa Mihály helyére. "Iskolából léptem mindig, dokihoz mentem mindig, hogy meg vagyok halva", aztán irány a határ. Nevetés, taps.
Az események a huszonhatodik perctől pörögnek fel. A Manhattan együttesre nincsenek szavak - szerencsére nincs is szükség rájuk, hála a YouTube-nak.

A következőkben indokolatlanul hosszú vágóképekben nézhetjük, ahogy egy éppen akkor visszavonult politikus, Petrásovits Anna nagyon zavarban van egy óvodában. Míg ő a gyerekektől és a szülőktől, az utóbbiak a tévéstábtól szeppentek meg. Az egykori szocdem pártvezért nem ismeri fel senki, pedig a műsorban megígérték, hogy igazi STAR-okat látunk majd, úgyhogy némileg csalódás a blokk. A mikrofon másik végén egyébként nem valami kiküldött kisriporter áll, hanem maga Fridi - más idők jártak, na. Petrásovits a stúdióban is megjelenik, a műsorvezető ekkor hasonlít leginkább arra a Fridire, akit ma is ismerünk. Bóknak álcázva, rezzenéstelen arccal szívatja szegény alanyát, aki egyébként tényleg a kilencvenes évek két lábon járó paródiája. "Ugyan, hogy engedhetne meg magának egy magyar politikus Dior-ruhákat?" - reagál erre ő. Nem hiszünk a fülünknek. A következő öt perc arról szól, jó nő-e Petrásovits Anna, még a szemüvegét is sikerül leoperálni. A tévénkből konkrétan szexszag árad. Az ezt követő celebelemzés ("Ez Tom Cruise... de ugye tudja, hogy 15 évvel fiatalabb magánál?") azonban sajnos üresjárat, a libidó visszavonul az üregébe.

Diszkrét Malév-reklám (elmorzsolunk egy könnycseppet), majd jön A Külföldi Vendég, aki ugyan még nem STAR, de különleges: látatlanul, nyalásra megmondja, melyik bélyeg honnan származik. Igen, jól olvasták, ez a magyar kereskedelmi média csírája: a német fiú, aki bélyegeket nyal. A blokk maga nem túl érdekes ("a román bélyeg nagyon rossz ízű"), mi azonban most már biztosan nem nyughatunk addig, amíg újra menő nem lesz ez az ing. A retrós poénfaktor ellenére nem tudunk és nem is akarunk semmi rosszat mondani a Friderikusz Show-ról, annak ellenére sem, hogy most napokig ezekkel a ruhákkal álmodunk majd. Az egész sokkal inkább bájos, mint röhejes, és azt semmiképpen sem állítanánk, hogy innen már csak lefele vitt az út (Mónika Show, ValóVilág), de az biztos, hogy minden tévés szerkesztőnek kötelező lenne évente újranézni ezt a hatvannyolc percet. Nekünk, nézőknek is sokkal jobb dolgunk lenne.

Lássuk a sokat emlegetett, felejthetetlen showműsort: