Csodás élmény - kis kérdőjellel: Miért hagyták ott sokan a Hamletet?

A Globe Színház londoni előadásaira nem könnyű jegyet szerezni, hiszen a kultúra iránt érdeklődő turisták első számú célpontja az eredeti felfogásban Shakespeare-t játszó társulat fellegvára. Most hazánkba érkezett, és a kinti 50 fontos (kb. 18 000 forintos) jegyár helyett itthon 4000 és 8000 Ft közötti áron élvezhettük a darabot. Csakhogy az ár okozta elégedettség maximum a szünetig tartott, ekkor sokan hazaindultak. A nézőtér a második felvonásra lényegesen foghíjasabb lett.

Pedig szuperül indult az este - a nézők még csak szállingóztak befelé, a kezdésig tíz perc volt hátra, amikor a londoni társulat tagjai (maguk a színészek!) zenélni kezdtek, a hegedűk és ütősök hangzása visszarepített a középkorba - és mindezt csak azért, hogy mi, nézők ráhangolódjunk az előadásra. Aztán elénk lépett az egyik társulati tag, és magyar szavakkal köszöntötte a nézőket. Igaz, egy mondat után angolra váltott, de a gesztus a lényeg és az első benyomás.

A színpadkép ízléses, de puritán volt, kékeszöldre és világosbarnára pácolt fa, barna utazóbőröndök, egy kötélre felaggatott vörös függöny - mindez azt a hatást keltette, hogy egy vándortársulat érkezett hozzánk utcaszínházat játszani. A jelmezek annak ellenére, hogy egyszerű vonalú, visszafogott színű, vászonból és lenből készült modern ruhadarabok voltak, mégis megidézték a shakespeare-i kort, olyan természetesen viselték a színészek.

Az előadást ugyanez a természetes egyszerűség jellemezte; az első negyven perc kissé mozgásszegény játékot hozott. A rendezés nem telepedett rá a klasszikusra - az akciók nem terelték el a figyelmet a szövegről. Ez azonban a magyar nézők számára talán nehezítette a befogadást - a rádiójátékszerű előadásmód messze esik a mai magyar, rendezőközpontú színjátszástól - nem vagyunk hozzászokva ahhoz, hogy a klasszikus drámát míves, de minimális eszközzel megformált darabban fogadjuk be.

Kihívást hozott a szabadtéri színpad gigantikus mérete is: a Globe játékát vélhetően a harminc méter sugarú körre (anyaszínházuk méreteire) tervezték, nem pedig egy arénára, ahol a hátsó sorokban helyet foglaló nézők 80-100 méterről követték az előadást.

Hozzátartozik persze, hogy az előbb idézett néző még azelőtt elment, mielőtt elértük volna az előadás csúcspontját, a "színházban színház" nagyjelenetet, ahol azokról a színészekről, akik addig hangszeres tudásukkal és beszédtechnikájukkal, prózai tehetségükkel nyűgöztek le minket, hirtelen az is kiderült, mennyire testtudatosak. Az első felvonás vége csodálatos mozgásszínházzá változott.

Bevallom, ennek a háromféle színészi tudásnak az ötvözését magyar előadásban még nem láttam - nálunk a színészek zöme nem ennyire képzett testjátékban -, a mozgásszínházat általában meghagyják az alternatív társulatoknak.

A második felvonás nem hozott újabb ámulnivalót - a darab szépen, tisztességesen menetelt a végkifejletig. A megmaradt nézők négyszer tapsolták vissza a színészeket. Összességében elmondható, hogy az sem járt rosszul, aki csak egy felvonást tekintett meg az angol klasszikusból, hiszen annyi alapján is képet alkothatott erről a különleges, tipikusan angol kulturális csemegéről.