A fény magyar mesterei idén lennének 100 évesek

Illés György

Illés György hatását nehéz lenne túlbecsülni a 20. század második felének magyar filmgyártására, és főleg az operatőri szakmára. A 2. világháború után kezdte a pályáját, a legendás Valahol Európában című filmben már másodoperatőrként dolgozhatott. Az első önálló operatőri munkájáig csak 1949-ig kellett várnia, a Szabóné című Máriássy Félix-filmben debütált. Ettől kezdve pedig gyakorlatilag minden évben forgatott új mozifilmet a nyolcvanas évekig (gyakran egy évben hármat is), sőt még 1996-ban, 82 évesen is fotografált egy utolsó filmet (Retúr). Közben pedig a legnagyobb rendezőkkel dolgozott együtt: Fábri Zoltánnal (Az ötödik pecsét, Isten hozta, őrnagy úr!, A Pál utcai fiúk), Makk Károllyal (Ház a sziklák alatt, Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?), vagy épp Várkonyi Zoltánnal (Fekete gyémántok). Nem túlzás azt mondani, hogy a stílusa iskolateremtővé vált, főleg a realista környezetábrázolás és az arcközelik fényképezése terén. Az iskolateremtő pedig más értelemben is érvényes rá: ő vezette évtizedekig a Filmművészeti Főiskolán az operatőrképzést, a szakma jó néhány generációját kinevelve, és olyan, a világhírig és Oscar-díjig is eljutó tanítványokat adva a világnak, mint Zsigmond Vilmos (Harmadik típusú találkozások, A szarvasvadász), Kovács László (Szelíd motorosok, Szellemirtók) vagy Koltai Lajos (Mephisto, Sorstalanság). A rendszerváltás után pedig létrehozta a Magyar Operatőrök Társaságát (ennek nemzetközi rövidítése, a HSC olvasható a magyar operatőrök neve mellett a stáblistákon) - azaz azt a szervezetet, mely az Aranyszem Fesztivált is tartja évről évre, idén Illés György emléke előtt is adózva.

Hegyi Barnabás

Hegyi Barbara színésznő édesapja mindössze 52 évet élt, de ezalatt közel száz mozifilmet fényképezett, köztük számos klasszikussal. Ő volt például az operatőre az első magyar színes játékfilmnek, a Ludas Matyinak 1949-ben, mely akkoriban igencsak komoly technikai és szakmai kihívást jelentett, parádés végeredménnyel. Még egy másik korban és más típusú filmgyártásban kezdte a pályáját, mint Illés György: 1947-re, mindössze hétévnyi karrier alatt már túl volt 40 (!) mozifilmen a kor futószalagos filmiparában. Ám utána egy másik korszakban is kiemelkedőt tudott alkotni: épp a Valahol Európában mutatta meg ezt először, ahol egy teljesen újszerű filmnyelvvel ért el átütő sikert, és amelyben Illés Györgynek is lehetőséget adott maga mellett. Későbbi filmjei közül kiemelkedik a Körhinta, mely a valaha volt magyar filmek egyik legnagyobbika, de operatőrileg is bámulatos teljesítmény: a forgó mozgások egymásra rímeltetése a búcsúi mulatság hintája és a drámai lagzi csárdástánca esetében máig tananyag, arról nem is beszélve, micsoda technikai bravúrt jelentett ez a kor lehetőségei között.

Homoki Nagy István

Két százéves pálya - és kortársával ellentétben Homoki Nagy István nem csupán operatőrként alkotott: jelentős a fotográfiai, írói és filmrendezői munkássága is. A jogi karriert otthagyva természetfotósként kezdte a művészi pályát a negyvenes évek végén, és a természet iránti érdeklődése és elkötelezettsége kitartott mindvégig. Elsősorban természetfilmeket készített (Vadvízország, Gyöngyvirágtól lombhullásig), gyakran rendezőként és operatőrként is dolgozva, televízió és mozi számára egyaránt, ezekkel a filmekkel pedig nemcsak, hogy megteremtette szinte egy személyben ezt a korábban Magyarországon gyakorlatilag nem létező műfajt, de számos rangos nemzetközi díjat is nyert, többek között Cannes-ban, Velencében és Karlovy Varyban. A pályája második felében a hagyományos természetfilmek mellett olyan játékfilmeket is készített, melyekben állatszereplők kalandjait követhették a nézők, miközben a „hősök” szinte emberi karaktert és tulajdonságokat kaptak (Cimborák, Macskakaland, Plútó és Puck). Homoki Nagy István 1979-ben hunyt el.