A világ legokosabb embere sem tud mit kezdeni a szerelemmel

Épp cikkünk írásának pillanatában hirdették ki az idei Oscar-jelöléseket, melyből kiderült: A mindenség elméletét 5 kategóriában is üdvözölhetjük az idei gálán, ezzel pedig az est legfontosabb filmjeinek egyike lesz. Az mondjuk már eddig is sejthető volt, hogy a főszereplő Eddie Redmayne számíthat a jelölésre: az eddig jobbára szépfiú-szerepeiről ismert angol színész (A katedrális, Egy hét Marilynnel, A nyomorultak) elképesztő átalakuláson ment végig annak érdekében, hogy hitelesen megformálja a mozgatóideg-sorvadásban szenvedő híres tudóst - aki a nyilatkozata szerint a film megtekintése közben néha úgy érezte: saját magát látja a vásznon. Redmayne ráadásul nemcsak saját magához képest ment át elképesztő átalakuláson, de a film közben is: végig kellett játszania Hawking életének összes fázisát egy kissé suta, de teljesen egészséges fiatalembertől a kerekesszékbe kényszerülő férfin át a végül már beszélni is csak speciális gépi szoftver segítségével tudó, fizikailag összetöpörödött öregemberig.

Ezek Stephen Hawking életútjának állomásai tehát - legalábbis fizikailag, de ez a film pont arról is akar szólni, hogy ez a legkevésbé fontos. A fizika olyan értelemben sem válik lényegessé ebben a filmben, hogy nem túlságosan foglalkozik Hawking szellemi teljesítményével, épp csak megteszi a kötelező említéseket a leghíresebb elméletei kapcsán. Nem, ez a film Stephen Hawkingra, az emberre fókuszál, és a szerelem és szeretet témájának segítségével próbálja megfejteni őt és a kapcsolatait - akár a hozzá közel állókkal, akár a hol tagadott, hol elfogadott Istennel. Hawking ugyanis hosszú élete során (melynek a betegsége felfedezésekor maximum két további évet adtak az orvosok) minden nehezítő körülmény dacára boldog családi életet élt egy mellette kitartó, kivételes feleséggel és a közös gyerekeikkel, sőt öregkorára még egy második szerelem is megtalálta őt.

Hogy mindez olyan túlságosan szépen hangzik így leírva? Azért, mert a filmben is túlságosan szépen van előadva, szinte érdemi konfliktusok nélkül megy el az a kétórányi játékidő, amikor pedig valami mégiscsak felbukkanna (mint egy harmadik fél megjelenése a házasságban, vagy a feleség elhagyása egy fiatalabb ápolónő kedvéért), akkor az olyan simán és gyorsan oldódik meg, mintha ott se lett volna. A film ráadásul ezt képileg is tetézi, sokszor öncélúnak tűnő glamúros látványba helyezve szereplőit, ami egy ilyen napi szinten rettentő kemény kihívásokkal küzdő élet esetében inkább jószándékú (de hamis) elfedésnek, hat.

Tényleg néha az az ember érzése A mindenség elméletét nézve, hogy egy mesét lát, minden valós alap ellenére. Egy szép mesét egy nehéz életről, a reményről és a szerelemről. Ami még szebb lehetett volna, ha nem akar ennyire szép lenni.