Kovács Patrícia: "Amikor kiírnak próbára, felveszem a színésznői kabátot"

A Várj, míg sötét lesz! és a Suhanj! "közös nevezője" Kovács Patrícia, aki a darabban egy vak lányt játszik, civilben pedig a Suhanj! társalapítója.

A férjeddel, Gusztos Péterrel közösen létrehozott Suhanj! Alapítvány hatéves múltra tekinthet vissza. Változott az ép emberek sérültekhez való viszonya a kezdetek óta?

Talán úgy tűnhet, hogy rózsaszín a szemüvegem, de határozottan biztató jeleket látok. Az alapítvány tevékenységének gerincét az önkéntes munka adja, és az elmúlt években sokan csatlakoztak hozzánk.

Miből tartja fenn magát az alapítvány?

Fontos volt, hogy az államtól függetlenek legyünk, ebből a szabadságunkból nem engedünk. Vállalatok és magánszemélyek támogatásával működünk. Van, amikor anyagi támogatást kapunk, van, amikor eszköztámogatást. Most éppen építőipari cégek segítettek bennünket alapanyagokkal a májusban megnyitandó fitness-termünk kialakításában.

Nagy fordulópont a Suhanj! életében, hogy létrejöhet az első teljesen akadálymentes, integrált fitness- és sportközpont. A XIII. kerületi Tátra utca elején évekig üresen állt egy hajdani bankfiók, amit bérbe vehettünk az önkormányzattól, és kialakíthatunk a helyén egy 500 négyzetméteres fitness- és sportközpontot, amely a sérült és az ép emberek számára is XXI. századi, magas színvonalú szolgáltatásokat nyújt. Olyan eszközök lesznek az új központban, amelyek egy mozdulattal átalakíthatók úgy, hogy kerekesszékesek is használhassák őket. Lesz olyan terem, ami a saját testsúlyon alapuló erősítésre alkalmas, ennek kialakításakor is gondoltunk a mozgássérültekre.

Külföldön láttatok olyan mintát, amit alapul vettetek?

Kapcsolatban vagyunk hasonló szervezetekkel az Egyesült Államokból és Európából is. Az erősítőgépek például Amerikából érkeznek, már hajóznak felénk. Amerikában rengeteg veterán él, életerős férfiak térnek vissza a háborúkból például végtaghiánnyal, ezért ott már komoly hagyománya van a speciális sportolási igények kielégítésének, és teljesen elfogadott, hogy egy fitness-teremben nem csak épek edzenek. Természetes, hogy a sérült emberek is közösségben szeretnének sportolni, és csodálatos eszközöket találtak ki számukra.

Ott nem kunszt, hogy az ép ember jobbján mondjuk egy féllábú, a balján pedig egy félkarú veterán erősít éppen. Mi azért vágunk bele, hogy tíz év múlva már nálunk is megszokott, hétköznapi dolog legyen. Péter nagy álma volt, hogy legyen egy olyan hely, ahol az ép és a sérült emberek egymás mellett, közösen sportolhatnak.

A Várj, míg sötét lesz! című előadásban egy vak lányt játszol. Könnyebb a szerep megformálása attól, hogy számodra nem idegen a látássérültek világa?

A kollégáimhoz képest van egy kis lépéselőnyöm, mert a hétköznapi életemben egyáltalán nem különleges, hogy látássérülttel találkozom. Hat éve folyamatosan vannak a közelemben fogyatékkal élő emberek. Ilyen szempontból több az ismeretanyagom, jobban meg tudtam figyelni őket. De minden mást is figyelek a világból, mert a színészi munkában bármikor szükségem lehet a tapasztalatokra. Amikor Novák Eszter rendező felkért a szerepre, jól jött, hogy nem idegen tőlem a vakok világa, de azért ez speciális helyzet, mert a darabbeli lány egy éve vak, és egészen másként működik az, aki felnőttként, egy balesetben veszíti el a látását, mit az, aki vakon születik. Különórákra jártam a vakok intézete trénereihez, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Ők segítettek abban, hogyan mutathatjuk meg, hogy a lány vaksága miben speciális.

Egészen másképp emelem fel a telefont és tárcsázok, ha előtte harmincöt évig láttam, mint az, aki sosem tudta, milyen egy telefon. Abban az értelemben is nagyon nehéz a szerep, hogy olyanfajta befelé figyelést igényel, ami színészként nem komfortos. Nagyon szeretek belenézni a kollégáim szemébe, impulzusokat kapni tőlük, és itt most nincs más, csak a fülem. Ki kell kapcsolnom az összes többi érzékszervemet. Folyamatosan ügyelnem kell például arra, hogy ha ők váratlan mozdulatot tesznek a szemem előtt, akkor arra nem szabad reagálnom. Nem egyszerű. Szóval, fejfájósan koncentrálós minden egyes előadás.

Ezek szerint sokat kivesz belőled. Milyen módszerrel óvod magad attól, hogy benne ragadj egy-egy nehéz szerepben? Hogyan tudod csökkenteni a feszültséget?

Tényleg sokat kivesz belőlem ez a szerep, főleg az utolsó tizenöt perc, amikor a krimikben elengedhetetlen akciójelenetet csinálom vakon. De lekopogom: van egy nagyon intenzív civil életem, amihez ragaszkodom, és ami megóv. Színészként jólesik feltépni a sebeket, jólesik izzadni, de körülbelül a tapsnál ezeket mind leteszem, és ott hagyom a színházban. Sosem viszem haza a próba- és az előadás-problémáimat, becsukom az ajtót, és kint maradnak.

Mint anyuka, mint kétkutyás budapesti lakos jövök-megyek, főzök, mosok, takarítok, utazom a 6-os villamoson, tehát teljesen hétköznapi életet élek, de azt maximálisan, és amikor dolgom van, kiírnak próbára, akkor bemegyek, és felveszem a színésznői kabátot. Tudok szeparálni. A főpróbahetek nagyon nehezek, akkor nyilván elcsúszik egy kicsit az ember, de azt hiszem, sokkal egészségesebb vagyok annál, mint hogy hagyjam magamat szétcsúszni. Úgy érzem, csak akkor leszek jó színész, ha élem az életemet, és az életet nem a színházban éljük, hanem például a kilo kenyér vásárlása közben vagy a játszótéren.

Láttad a Várj, míg sötét lesz! filmváltozatát?

Persze, a próbafolyamatot is úgy kezdtük, hogy közösen megnéztük.

Hogyan hatnak rád a feldolgozások? Igyekszel mindent elkerülni, ami a nagy elődök utánzásának tűnhet?

Nem szoktam ezzel foglalkozni. Szerintem fel kell használni a világból mindent, amiből tanulni lehet. Vannak, akik elzárkóznak a könyvek, darabok feldolgozásaitól, hogy ne befolyásolják a gondolataikat, de engem sosem zavartak, sőt inspiráltak. Most is kifejezetten örültem, hogy közösen megnéztük a filmet. Az édes, csodálatos Audrey Hepburn minden pórusában annyira más, mint én, hogy akkor sem hasonlítanánk, ha utánozni kezdeném.

Kinek az ötlete volt, hogy a 26-ai Várj, míg sötét lesz! jótékonysági előadás legyen?

Orlai Tibor minden speciális előadásnál be szokott iktatni ilyet, amikor az Esőember ment, autisták javára szerveztek előadást. Kézenfekvő volt, hogy ha én játszom a vak lányt, és a Suhanj!-hoz is van közöm, legyen egy jótékonysági előadás. Az egész alapítvány nevében mondhatom, nagyon Hálásak vagyunk az összes színész kollégámnak, a jogtulajdonosnak, a rendezőnek, a Belvárosi Színháznak. Nagy segítség a Suhanj!-nak. A suhanj.hu-n az összes információ megtalálható, és mindenkit szeretettel várunk. Aki nem tud eljönni, hívja meg a szomszédját! (Nevet.)

Téglajegyekkel is támogathatják az alapítványt.

Tízezer forintért téglajegyeket is árulunk, aki ilyet vásárol, annak 10 évig kinn lesz a neve a terem falán. Nagy dolog, hogy hat év alatt eljutottunk idáig. Azzal, hogy az alapítványban nincs állami erő, megváltottuk a szabadságunkat, cserébe viszont nagyon sokat kell dolgoznunk, és sosem szabad hátradőlnünk. Ha egy picit megnyugszunk, mindig jön valami újabb nehézség. De alapvetően azt gondolom, mindenkinek sokkal többet kellene tennie a saját céljai megvalósításáért, nem azt kellene mindig várni, hogy valaki kívülről, föntről megvalósítsa az álmainkat. Ezért is fontos autonómnak maradni.

Megvan még az a szokásotok, hogy a volt színészosztályotok nyaranta bemutat egy darabot, amely egyikőtök személyes történetéről szól?

Igen, most a Katona József Színház-as Mészáros Bélát sorsoltuk ki, és szokás szerint két hét alatt hozzuk össze a júliusi előadásainkat. Akikkel igazán egy nyelvet beszélek, azok az osztálytársaim. Azt hiszem, igazán jó színházi morálú közösségi emberek vagyunk az országban mindenfelé szétszórva, és mindannyiunk életében nagy örömet okoznak ezek az együtt töltött hetek.

Szerző: L. Horváth Katalin