Igen fiatalon elhagyta a szülői házat, hogy újságíró lehessen, ráadásul egyetemre sem járt, ugyanis egyáltalán nem hitt az iskolapadban történő oktatásban. Életfilozófiája az volt, hogy a szakmát a valódi terepen kell elsajátítani - ezzel pedig magára az életre utalt, annak minden szépségével és nehézségével együtt.
Mindig ezer fokon égett, és bátran feláldozta magát újra és újra a siker oltárán. Az I. világháborúban a Vöröskereszt mentősofőrjeként tevékenykedett, ugyanis gyenge látása miatt nem lehetett katona. Piavénál azonban megsebesült, a milánói kórházban lábadozva pedig beleszeretett egy ápolónőbe. Érzései azonban viszonzatlanok maradtak, így ebből az élményből, és a háborús élményeiből született meg az 1929-es Búcsú a fegyverektől című regénye. Édesanyja egy darabig hagyta, hogy Ernest megpihenjen a szülői fészekben a traumák után, ám idővel elküldte otthonról.
Ekkor tudósító állást vállalt Párizsban, és innentől kezdve az alkohol, a szakma és a szerelem szentháromságában töltötte a mindennapjait. Párizsba első feleségével, Hadley Richardsonnal érkezett, ám 7 évvel később már egy modellel, Pauline Pfeifferrel az oldalán tért vissza az Egyesült Államokba.
Szerelmi kalandjai legalább olyan híresek voltak, mint a kocsmázási szokásai, ugyanis a regényíró nem vetette meg sem a nőket, sem az alkoholt. Igazi hedonistaként négyszer nősült, ám számára ez sem volt elég, így a házasságait számos szeretővel színesítette. Mindig két végén égette a gyertyát, de szélsőséges személyiségének köszönhetően a depresszió egész életén át üldözte.
Betegségére elektrosokk terápiát kapott, ami nagy árat követelt:
utolsó éveiben már szinte alig voltak emlékei.
Mint ahogy az lenni szokott, Hemingway is egész életében kompenzált. Mint kiderült, azért cserélgette olyan sűrűn a nőket, hogy a férfiatlanságtól való félelmét csökkentse. Egész életében attól rettegett, hogy egyszer lehull róla a lepel, és kiderül, milyen érzékeny, gyarló ember is ő valójában. Nem viselte jól a kritikát, a legapróbb negatív minősítés is dührohamokat idézett nála elő, amelyet aztán szinte mindig egy depresszív fázis követett.
A gyeplő talán akkor csúszott ki igazán a kezéből,
amikor kezelt harmadik feleségére, Martha Gellhornra,
az első haditudósító nőre. Martha igen határozott személyiséggel rendelkezett, ezért egy idő után megelégelte Ernest csapongó életvitelét, ez pedig rengeteg feszültésget szült közöttük. Kapcsolatuk tortájára az tette fel a cseresznyét, amikor Hemingway megütötte a nejét, aki ezután örökre megutálta őt.
Masszív alkoholizmusa, illetve a depressziója egyre nehezítette a munkáját: 1954-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat, de már ez sem jelentett számára semmit, annyira maga alá temette az önsajnálat. Bekövetkezni látszott legnagyobb félelme, a tökéletes férfi képe elveszni látszott.
Zilált élete, sajgó lelke és pocsék mentális állapota végül olyan messzire taszította a valóságtól, hogy 1962. július 2-án reggel egy vadászpuskával vetett véget saját életének, nem sokkal 62. születésnapja előtt.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.