Tizennyolc: A létkérdések és az egymással vetekedő alternatív igazságok darabja

Öngyilkos tiszt Pilzennél, öngyilkos tisztek az olasz fronton, Isonzónál, majd a várban, a honvédelmi minisztériumban. A dezertáló századot vezető meghasonlott katonatiszt saját tarkójára irányuló pisztolylövése, valamint az olasz fronton szolgáló vezérőrnagyra irányított, ám általa kiprovokált baráti sortűz előrevetíti a tragikus fejleményeket. Ezek az emberek látják, hogy a világuk meghalt, a hazájuk sosem lesz olyan, mint eddig, és nincs már miért küzdeni. Tisza István miniszterelnök is megfogalmazza, amikor Wekerle rá akarja venni, hogy meneküljön, hogy „a mi időnk után úgysem lesz érdemes élni."

Mégis vannak páran magyarok, akik az első világháború végét jelentő végső összeomlás előszobájában azt mondják: „sem a félelem, sem az aggodalom nem segít semmilyen helyzeten, amíg lehet, tegyük meg azt, amit lehet."

Ki gondolná, hogy e tragikus, ám sokszor bohózatba illő időkben nem csak az országhatárok, azaz egyelőre a demarkációs vonalak képlékenyek és gyorsan változóak, hanem a pozíciók is? Szurmay Sándor honvédelmi miniszter törekvő államtitkára az új kormányfő, Hadik kinevezésekor pozíciót cserél a miniszterrel, ám mivel az illetékes Habsburg főherceg a kinevezést nem hagyja jóvá, azt egymással rövid úton vissza is cserélik, de közben kiderül, hogy gyakorlatilag már minden mindegy. Bár konkrétan Trianonról még nem tudhatnak, de az mindenkinek nyilvánvaló, hogy az ország szétesik... Mindenesetre érdekes, és számos feszültségoldó komikum forrása, - ahogy azt Szigeti Réka dramaturg kérdéseimre válaszolva részleteiben is kifejti -, hogy mindenki éppen a honvédelmi miniszteri pozícióra pályázik.

Ez a mondat mindent elárul a legkevésbé kompetens pályázó színre lépéséről, aki éppen a Szurmay által ilyen módon jellemzett Linder Béla. Ő Károlyi Mihály minisztereként állít be az ugyancsak elázott apjával, és valami olyasmit énekel, hogy „attól, hogy a tököd ráncos, nem vagy te még népitáncos".

Szurmaynak (a darabban Szabó Sipos Barnabás) az összeomlás határán csak a Lobkovitz kaszárnya seregtestei és az inotai tanezred egységei állnak rendelkezésére, ám e helyzetet is méltósággal viseli. Erdélyi születésű, kemény és edzett katona, aki nem véletlenül és nem a semmiből lett honvédelmi miniszter, hiszen egyrészt megfelelő elméleti képzettséggel rendelkezett, másrészt elévülhetetlen érdemeket szerzett a keleti fronton az oroszok ellen az Uzsoki-hágónál, Volhyniában és a Bruszilov offenzíva idején. Az Uzsoki-hágónál való példátlan helytállása miatt kapott lovagkeresztet és bárói rangot, majd miniszterséget mind a Tisza, mind az Esterházy, mind a Wekerle kormányban.

A felelősség súlya alatt sem roskadó, az uzoni szorosban és a Bruszilov-offenzívával szemben elévülhetetlen hadi érdemeket szerző, a hazáért valóban mindenre kész, az erdélyi hágókat 5 újonnan felállított hadosztállyal megrohanó románok ellen éppen a nem létező tartalékokat is mozgósító miniszter leváltására érkezik a tök részeg Linder, aki még kinevezési okiratát is a Vörös Postakocsi pincérénél hagyta. A kinevezési és egyéb okiratok sorsa megfelelően mutatja be az ország hanyatlását: annál több gond van velük, minél lejjebb csúszik az ország. A részeg Linder nyilvánvalóan maga a vég. Nála még Szabó Ervin is feljebb volt a németvölgyi temetőben.

A züllés az egymással szemben álló irányzatok képviselőinek erkölcsi alapállásában, valamint például Tisza istenhitében és ellenfelei ateizmusában több ponton is tetten érhető. Ady látnoki szavaival élve elmondható, hogy „seregesen senkik jönnek." Az előadásban a cári család meggyilkolásáról élvezettel mesélő, és Károlyit a népnek propagáló Pogány Józsefet például így jellemzi Krausz Náthán, azaz Göndör Ferenc kortárs újságíró: „...mert Pogánynál kifogástalanabb ördög még a purgatóriumban sem szerepelhetett, és Pogány mellett még Kun Béla is egy dzsentlemennek a benyomását keltette."

Az előadásnak és a benne ábrázolt történéseknek és szereplőknek tehát íve van, mely a válsághelyzetben lévő, ám a kilábalás és a túlélés lehetőségét kereső vezetőktől a legalja részeges senkikig tart. A honvédelmi minisztériumban bemutatott hatalomátvétel folyamatát értékelve nem szabad megfeledkezni róla, hogy a Károlyi-kormány, majd a Tanácsköztársaság eljövetelekor számos helyen és hivatalban zajlottak hasonló jelenetek.

Fontos megjegyeznünk a történetet pontosan ismerők kedvéért, hogy Linder hatalomátvételének ilyen jellegű ábrázolása természetesen sűrítés és a későbbi történések előre vetítése, hiszen a részegen elmondott és végső soron miniszterként való bukását jelentő „nem akarok több katonát látni" lényegű beszédét majd csak a Kossuth téren november 2-án megrendezett honvédtiszti gyűlésen mondja el.

„Az Önök függetlensége felér több tucat Moháccsal", avagy mindenkinek van valami igazsága?

A részeg Linder a hasonló állapotban lévő apjával együtt azt ünnepli, hogy Magyarország független lett. Most először Mohács óta, ahogy ők fogalmaznak, és ahogy ezt sokszor és sokat halljuk baloldali történészektől és gondolkodóktól azóta is az I. világháború lezárása és Trianon kapcsán. Meg lehet ezt persze így is közelíteni, csak az ilyen igazságot elfogadók valahogy e függetlenség áráról feledkeznek el, s arról, hogy a nemzet és a haza jelentős részének ez mit és milyen idegen megszállást hozott. Aki egy és oszthatatlanként kezeli Magyarországot, a nemzetet és az országot, annak az ilyen érvelés már akkor is elfogadhatatlan volt és ma is az. Úgy tűnik, az ilyen történelmi helyzeteket tekintve az igazság legalábbis erősen relatív fogalom.

Károlyiék igazsága az előadásban Linderékéhez hasonlóan például nem más, mint hogy: „Halál a hazára! Éljen a nép! Békét bárhol, bárkivel, bármi áron!" Károlyi és Linder a pacifizmus nagyszerűségének szédületében nyilvánvalóan nem tudja és látja, amit Tisza pontosan megfogalmaz: „a politikai érdekérvényesítés az alkalmazható erőszak mértékével áll egyenes arányban!" Az amúgy határozatlan és a cselekvéssel habozó Wekerle legalább egy dolgot ugyancsak világosan lát: tudja, ha utódja Károlyi lesz, ő feltétel nélkül leteszi a fegyvert s leszereli az egész hadsereget, és a románok, a csehek, valamint a szerbek területi követelései maradéktalanul megvalósulnak. Szurmay Sándor Lindernek adott válaszában mindezért teljesen indokoltan fogalmazza meg a mi igazságunkat: „Az önök függetlensége felér több tucat Moháccsal."

Andrási Attila Tizennyolc című darabjának és az MKUK-nak a célja láthatóan a nézők elgondolkodtatása. Gyakran újszerűnek és a történelemkönyvekből megismerteknek ellentmondó módon mutat be történéseket. Ennek érzékeltetésére elegendő például az őszirózsás forradalom emblematikus bevezető eseményének, a lánchídi csatának Lukachich tábornok emlékiratai alapján való ábrázolására gondolni. A végül öngyilkosságot elkövető huszártiszt minisztériumi elbeszéléséből megtudhatjuk, hogy az egész a katonaságra a tömegből leadott lövésekkel kezdődött, vagyis provokáció volt, melynek célja nem volt más, mint a „forradalom" mártírjainak a megteremtése.

Ezt és más előzményeket, valamint a szereplők, például az előadásban többször is feltűnő Pogány József és Szabó Ervin hiteles jellemrajzát megismerve akárki elgondolkozhat rajta, ha korábban nem is tette,

Esetleg lehet valami igazság Andrási Attila szavaiban, amikor egy interjúban úgy fogalmaz, hogy „az elmúlt időszakban, ötven éven keresztül, a kommunizmusban - és persze utána, talán egészen napjainkig, teszem hozzá én - félretanították a történelmet?"

A történelmi igazsághoz hozzátartozik, hogy 1919-re a kritikátlan pacifizmusból kijózanodva, a Károlyi által vezetett elit egy része is eljut a fegyveres önvédelem gondolatáig, melynek eredményeképpen megszületik például a Felvidék jelentős részét visszafoglaló Vörös Hadsereg, ám sajnos későn, hiszen addigra Erdély és a Felvidék, valamint a Bánság és a Délvidék jelentős része már ellenséges megszállás alatt állt. Ezek azonban már 1919 történései, melyekről az MKUK egy másik előadása szól. A Tizennyolc - hűen a valósághoz - Tisza meggyilkolásával végződik.

Kékesi Raymund