"Március 15. nekünk, elszakított magyaroknak mindig is a magyarsághoz tartozás ünnepe volt"

Kékesi Raymund: Mit jelent neked, délvidéki magyar embernek március 15-e?

Andrási Attila: Március 15. nekünk, elszakított magyaroknak mindig is a magyarsághoz tartozás ünnepe volt. Tüntetés a magyarságunkért. Ugyan elszakítva éltünk, de akkor még magyar többségű területen. Szabadkán én gyakorlatilag csak az oktatási intézményekben jöttem rá, hogy nem Magyarországhoz tartozunk.

- Ezek szerint a szüleid se hangsúlyozták különösebben ezt a körülményt.

- A nemzeti nevelésemért a nagyszüleim és a szüleim is sokat tettek. Az óvodában azonban elkezdődött a jugoszláv tudatra ébresztésünk. Megpróbáltak belőlünk úgynevezett jugoszláv embert nevelni, és e folyamat sikeressége érdekében egyfolytában szidták, fasisztázták és ellenségnek állították be nekünk, gyermekeknek a magyarokat. A magyarság ellen neveltek minket, ráadásul magyar óvónők a magyar óvodában. Nyilván minden óvodában ez volt az irány, de ehhez meg kellett találni a megfelelő embereket. Amikor a szüleim erre rájöttek, másnap már nem mentem óvodába. Kivettek onnan.

- Bizonyára az iskolában sem volt egyszerűbb.

- Az iskolában délszláv szájízű történelmet tanítottak nekünk, de a jobb érzésű tanárok suba alatt elmondták, hogy a tananyagban lévőkhöz képest mi a valóság, s megtanították az igazi magyar történelmet is. Voltak azonban a tantestületben olyanok, akik meghajoltak a jugoszláv állameszme előtt. Mivel a szüleim gyakran átjártak Szegedre, és sok történelmi témájú könyvet vásároltak, ami később nekem is a szenvedélyemmé vált, volt olyan, hogy mondtam ezeknek a tanároknak, hogy ez vagy az nem egészen úgy történt, s bevittem a könyveket, amiben ezt megmutattam nekik. Gondolhatod, hogy nem voltam túl népszerű ezért. Én azonban azt kaptam otthonról, hogy ne fussak el, mert magyarnak lenni annyit jelent, mint merni. Éppen ezért ha az iskolában verset kellett szavalni, én mindig ugyanazt az egyet akartam.

- Gondolom, a Nemzeti dalt.

- Természetesen. Az elszakított területeken egy vers van: a Talpra, magyar.

- Az eddigiekből már nyilvánvaló, hogy '48 különösen fontos a számodra. Miért?

- Azért, mert a magyarság történelmi szerepre ébredését jelenti. A szabadságharcot azonban rendkívüli fontossága ellenére mégis óvatosan kell kezelnünk, mert a baloldali ideológia az elmúlt évtizedekben erőteljesen kisajátította, ráadásul igen furán közelítik meg. Van egy kommunista történész, Mód Aladár, akinek a 400 év küzdelem a magyar függetlenségért című könyve úgy mutatja be a magyar-osztrák viszonyt, mintha a magyarság négy évszázados folytonos küzdelemben, szabadságharcban állt volna a Habsburgokkal, az osztrákokkal szemben, és én ezzel azért vitatkoznék. Ezzel a fekete-fehér nézettel szakítani kell, mert bár nyilvánvaló, hogy például '48 kétségkívül alkotmányos és függetlenségi küzdelem volt, ám az is igaz, hogy Kossuth V. Ferdinánd nevében hívta csatasorba a magyarságot, legalábbis kezdetben.

- 1848-ban azonban az egész ország összefogott, és elképesztő teljesítményre voltunk képesek, ahogy például a semmiből pillanatok alatt hadiipart és ütőképes hadsereget építettünk.

- Az 1848-as tagadhatatlan teljesítmények ellenére rá kellett ébrednünk, hogy a magyar szabadság csupán európai összefüggésekben vívható ki. Láthattuk, hogy önállóan nem vagyunk elegek a hosszú távú eredmények eléréséhez és megőrzéséhez, hanem ehhez szövetségesek kellenek. A '48-as kép, ami csak a magyarságról szól, és elfeledi, hogy például osztrákok és lengyelek is harcoltak a magyar oldalon, éppen ezért hamis. Kossuthék is keresték, hogy kivel tudnak összefogni a polgárosodási folyamat és a szabadság elérése érdekében.