Aki lapot húzott a Tizenkilencre: Juhász Károly színművész az Udvari Kamaraszínházhoz igazolt

A jó színház áll hozzám a legközelebb. Ezt egyébként nem viccből mondom, mert én tényleg nem tudok mit kezdeni magammal a nagyon kísérletező, nagyon elrugaszkodott, nagyon alternatív színházban. Ennél sokkal földhözragadtabb vagyok: szívesen keresem meg, hogy ki az az ember, akit én el kell, hogy játsszak majd a színpadon, az milyen közegben van, honnan jön, mit csinál, hova megy, miért jön, miért csinálja? Például egy katonatiszt úgy ül, ahogy egy katonatiszttől azt elvárjuk. Ha az adott karakterű katonatiszt esetleg másképp mozog, másképp ül le. Ezek a finomságok is érdekelnek, de sokat olvasok – szeretem összefüggéseiben látni a dolgokat. Nem véletlen, hogy nemcsak színházzal foglalkozom, hanem a színjátszás mellett mással is.

Több is van. Mercutiot nagyon szívesen játszottam volna. Nagyon szívesen játszanék Lucifert. Nagyon szívesen játszanék Faustot, de Csehovot is nagyon szívesen játszanék. A modernek közül Örkényt is szívesen játszanék egyébként, de attól félek.

Mert Örkény az igazi abszurd. Nagyon nehéz, de marhajó.

Egy szerepátvétel, ami nehezebb ugyan, de a rendező, Andrássy Attila egyáltalán nem ragaszkodik ahhoz, hogy én Szabó-Sipos Barnabást utánozzam, aki előttem játszotta ezt a szerepet. Alapvetően az az igazság, hogy én igyekeztem ugyan megjegyezni, hogy Barna mit csinált, és megpróbáltam úgy mozogni, de hát ez nem jött össze, tehát itt kibújt az a figura, amit én gondoltam. Nagyon jól éreztem magam a próbákon, kiváló partnerekkel játszhatok együtt.

Megnéztem az előadást, és megállapítottam, hogy ez tulajdonképpen egy abszurd, mégpedig egy piszkosul jó abszurd. Nem az előadás, hanem maga a szituáció.Nekem pedig éppen ez a problémám a nagyon modern színházzal, hogy bár lehet nagyon jó nagyon modern színházat csinálni, csak nem kell nagyon modernül megrendezni, meg nem kell nagyon modernül eljátszani. Tehát nem lehet abszurdot abszurdul rendezni, és nem lehet abszurdul játszani. Ez a zseniális ebben a rendezésben: hitelességre, pontosságra törekszik.

Egy mesejátékban volt a legnehezebb dolgom eddig: egy fát játszottam Szegeden, egy Békés András rendezte mesejátékában, de mindenkinek és halálkomolyan mondom, az egy kicsit nehéz. Imádom a gyerekeket, nagyon-nagyon szeretem. Nem azzal volt a bajom, hanem a szereppel. Kicsit fura volt, de végül nagyon jól éreztem magam.

Azt gondoltam volna, hogy Ádám szerepét fogja említeni Az ember tragédiájából.
Az nagyon jó volt, mert azt Ruszt Jóskával csináltuk, a Független Színpadon, és az egy olyan előadás volt, ahol például több Ádám is volt, de nem véletlen, hogy mikor ki volt az Ádám. Összességében az azért nem volt nehéz, mert ez egy fergeteges korszak volt: olyan színészekkel játszottam, mint a Gábor Miklós vagy Avar Pista bácsi.

Mert amikor elmentem egy próbajátékra, és ott eljátszottam ezt a cár jelenetet, akkor én improvizációból és a szövegtanulásból fakadóan gyakorlatilag azt játszottam, amit egyébként remélem, hogy sikerül és fogok. És erre rá is erősített az Attila, hogy ez igen, tehát, hogy ez így jó lesz, ez lesz az. Gyerünk! Így aztán azt feltételezem, hogy igen, hogy azért választott engem Attila, mert szerintem tetszett neki, amibe én beletaláltam, és azt mondta, hogy jó, akkor legyen ilyen a cár, mert miért ne?

Amikor szükséges, akkor elő is kell, hogy jöjjön. És a szerepeket nem szabad összecserélni: vagy a színpadon vagyok, vagy pedig egy kulturális központnak vagyok az igazgatója, vagy egy rádiónak vagyok éppen a hangja. Ezeket nem szabad összecserélni, és ha nem cseréli össze az ember, akkor kiválóan működik: az egyik szerepből fakadó tapasztalatok segítik a másik szerep kiteljesedését.

Az Etyeki Könyvtár és Művelődési Ház igazgatója vagyok és az InfoRádiónak vagyok a csatornahangja. Mellette drámapedagógiát tanítok Pomázon.

Kerényinek volt egy nagy dumája, amikor hajnali egykor azt kérte, hogy na, akkor most nézzük még egyszer: „Tessék szépen koncentrálni!" Mindenki belehalt, és akkor mondta, hogy „gyerekek, fáradtságot fáradtsággal nem lehet kompenzálni". És akkor elküldtük a pokolba magunkban, meg hangosan is, de aztán nagyon érdekes, hogy azóta ez úgy megmaradt bennem, hogy ez tényleg így van. Fáradtsággal nem lehet kompenzálni. Meg kell találni, hogy lehet lerázni a fáradtságot. Én az alvás mellett edzek és ha lehetőségem van, koncertekre, múzeumokba járok, sétálok.

Nekem nagyon munkás volt ez a nyár. Voltak benne nagyon szép pillanatok, de szabadságnyi időm tényleg csak egy-egy hosszabb-rövidebb hétvége volt csupán. Rendezvények tekintetében nagyon aktív nyarunk volt, az emberek ki voltak éhezve a kulturális életre.

Én nem kutattam színház után. Barnabással nagyon jó barátságban vagyunk, és amikor fölvetette ezt a kérdést, azt mondtam, hogy igen, ez érdekel. Bízom benne, hogy folytatjuk a közös munkát.