Valami régi, valami új, valami kék, valami kölcsön! - a Vörös Pimpernel újraházasodott

A Vörös Pimpernel sztorija viszonylag egyszerű: a francia forradalom idején a konvent arisztokratákat végez ki és a királyi család élete is veszélyben forog. Egy rejtélyes figura azonban sorra menekíti meg a halálraítélteket a nyaktilótól, ami a főúri köröknek némi reményt ad, a konvent vezetésének pedig egyre nagyobb frusztrációt okoz. Chauvelin francia titkosügynököt bízzák meg, hogy derítse fel a bosszantó jótevő kilétét,és ekkor kezdődnek a bonyodalmak... (A teljes történethez a művet kell elolvasni, nem spoilerezhetünk, már a frissen színpadra állított darab kedvéért sem.) A sztori mondhatni klasszikus – ha máshonnan nem, a Zorro-legendák feldolgozásából is gyanúsan ismerős, nem véletlenül: Zorro figuráját is a Vörös Pimpernelről mintázták.

A darab szabadon kezeli a régi történetet: megjelennek benne olyan részletek is, amelyek ugyan nem szerepelnek az eredeti szövegben, de a néző számára a kor kontextusának értelmezésében fontos szerepet játszanak. A régi műből megtartja a klasszikus figurákat, sőt a jelmezek megtervezésében is múltidézésre törekszik. Nem vethetjük a szemére az utazószínházként is működő Udvari Kamaraszínháznak, hogy a díszlet nem monstre elemekből áll, nincs is szükség rá. A minimalizmus ezúttal erény: ellenpontozza a gyors eseményeket, a heves indulatokkal teli jeleneteket és a pompás ruhákat. A régi tehát alap, de inkább ürügy egy olyan téma színre vitelére amely nagyon is aktuális: a megújuláshoz vajon mindent el kell pusztítanunk, ami régi?

Mi mást lehetett volna kölcsönvenni korábbi feldolgozásokból, mint a manírokat? Chuvelin ácsingózása a gyönyörű Marguerite után és egyre hatalmasodó tehetetlensége a sikertelen felderítő-művelet során nyilván fokozatosan egyre erőteljesebben fejti fel jellemvonásainak sötét árnyait. A Vörös Pimpernel rejtőzködése éppen angolosan csacska manírjai által lehetséges, amit meg is tartott a darab. Utánozhatatlan felszínességgel, taszító balgasággal és a piperkőcökre jellemző idegesítő együgyűségével Sir Percy Blakeneyről el sem tudnánk képzelni, hogy emberi érzelmei is vannak, ha nem olvastuk volna a regényt és nem láttuk volna a filmet. Ezúttal azonban még jobban elrejti a rendező ezt a kettős életet élő figurát. Maníros ugyan, de nem harsogja túl a szerepét Illés Dániel, és a felfedés pillanatában finom mimikával teremt művészi átmenetet a giccses arisztokrata és az életét kockáztató „underground" vezér között. A manírok színpadán Tournay grófnő a nyertes befutó. Ha csak ő képviselné a francia arisztokráciát, akkor is tökéletes képet kapnánk a korabeli szalonhölgyek modoráról. Csomor Csilla kissé rájátszik erre – vélhetően azért, hogy emlékeztesse a nagyérdeműt a kor valóságára és a történések ellentmondásos körülményeire.

Nem véletlenül hagytam a végére az esküvői etikett híre felsorolásának második elemét, ugyanis az Udvari Kamaraszínház vadonatúj darabjában, A Vörös Pimpernelben szinte minden új: a szövegkönyv, a rendezés, néhány szereplő, az egész koncepció. Kezdjük hát a miértekkel!

Miért visz színre manapság egy kamaraszínház olyan történetet, amit már többször feldolgoztak, és ami időben oly távol áll tőlünk? Egyfelől színdarab magyar nyelven most készült belőle először, másrészt, mert a kor ugyan távoli, de a probléma örök, harmadrészt pedig, mert ez a színház nem az a fajta műhely, ahol félnek a kockázatos vállalkozásoktól. Andrássy Attila, az Udvari Kamaraszínház vezetője jó érzékkel gyűjti maga köré azokat a művészeket a szakma különböző szegmenseiből, akik mernek új, hiteles olvasatokban gondolkodni és merészen járatlan utakra lépni. Bármily meglepő, ezúttal nem a „függetlenobjektív – énközpontúalternatív – vérrelbűzzelfolyóKánaán" kísérletező színházára gondolunk, hanem a magyarságot is érintő fontos történelmi események pontosabb megértését célzó, új látásmódú darabokról.

Új karakterek lépnek színre: Degas, Chauvelin titkára egy langaléta árnyék, akinek fő feladata felnagyítani gazdája „erényeit"; Sally Brogardine üde szellő a nehéz levegőjű darabban, Robespierre jelenléte pedig meglepő. A forradalmat a nép jogos felháborodása szüli, de ami utána történik, az végül legalább annyira felháborító: erre figyelmeztet Robespierre jelenléte a darab elején és végén. Papp Janó pompázatos jelmezei egyfelől segítik a múltidézést, másrészt vezetik a figyelmünket: egyszerre varázsolnak el és emlékeztetnek a jelentések többrétegűségére. A ruhák egyszerre fednek és felfednek: érzéseket és jellemeket, valóságot és látszatot takarnak és mutatnak meg.

Krizsik Alfonz rendező a demokratikus színházban hisz: engedi hozzáférni alkotótársait a rendezéshez, így motivációjuk is erősebb és ez sugárzik a színpadról. Persze, színészi karakterek között is nagy különbség van, de ebben a darabban a szakma sokat tapasztalt mesterei és a fiatal művészek jelenléte között nem tudnánk valódi minőségi különbségeket felfedezni – és ez nagyrészt rendezői erény. Olyan társszerző színművész is akad, aki maga által írt monológot mutat be a színpadon – ritka kiváltság. Az Udvari Kamaraszínház életében ez is egy újdonság, ahogy maga a témaválasztás is: mostanáig elsősorban a magyar történelem témáiból láthattunk feldolgozásokat, ezúttal viszont az európai történelem egyik meghatározó eseménye került terítékre.

A következő előadások megtekinthetők a pozsonyi úti református templom altemplomában (13. kerület Pozsonyi út 58.) az alábbi időpontokban:

október 18. 19:00 óra
november 11. 19:00 óra